Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

JEAN SOUBEYRAN: BESZÉD SZAVAK NÉLKÜL - A drámai rögtönzés - Az indulat

 tanitvány az ismeretlennek ez előtt a fala előtt keresgél, a fal előtt, amelyet ő maga emelt, amely elnyomja őt és akadályozza járását és légzését. Keresi a kapcsolatot az elvesztett külvilággal, hiszen odatartozik. Tekintete megpróbál áthatolni a vakító sötétségen. Minden izom kifele feszül, addig a pillanatig, amikor megjelenik a fény a távolban és felrobbantja az ismeretlen fullasztó atmoszféráját. Ez az atmoszféra ugy eloszlik, mint valami kisértet és vele együtt eltűnik az atmoszféra létrehozta félelem is. Az uj indulat, a fénnyel szemben érzett hála, előre huzza a tanítványt. Egyet lép - az akadály által félbeszakított járás újra kezdődik. A két utóbbi példa segítségével, leírásukkal és elemzésükkel, megismertük az atmoszféra és az indulatok elvét. Megmutattuk, hogyan válhat, a játék következtében, a szubjektív időtartam objektiwá, hogyan egyesit!, süriti, redukálja és erősiti magában a tanítvány - aki egyidejűleg szubjektuma és objektuma is a rögtönzésnek - az emberi állapotokat. Miközben egymásután keresztül szalad az emberi állapotokon, kivülről az atmoszféra, belülről pedig az indulatok alakitják. Láttuk, hogy ez a formájában egészen egyszerű munka a pantomimusnak a nézőhöz való kapcsolata vonatkozásában tartalmilag milyen sokrétű. Azt is láttuk, hogy a pantomimus-tanitvány belehelyezheti magát az utánérzés állapotába és kifejezheti az emberi indulatokat anélkül, hogy elmozdulna a zsámolyról, amely, mint valami szobornak, talapzatul szolgál neki. Ha elhagyja a talapzatot, az a kivülről érkező szükségszerűség ösztönzésére történik;ez a szükségszerűség gyakorol olyan hatást az "én"-re, hogy az térbelileg helyet változtat. A drámai rögtönzéstől most elérkezünk a pantomimikus kompozícióhoz. Ez a kompozíció két cselekvésen alapszik; a térteremtésen és az idő teremtésen.