Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

JEAN SOUBEYRAN: BESZÉD SZAVAK NÉLKÜL - Képzelt testtechnika - A járás

Ebben az esetben olyan változatról van szó, amely a létragyakorlat és a huzásgyakorlatok között áll. 1. Miközben a test a bal lábra támaszkodik, a panto­mimus két kezével egyidejűleg megragadja a fiktiv rudat; eközben a jobb láb átkulcsolja a rudat,és a lábfej térd­magasságban van. 2. Toc után a középponthoz húzódik a két kar és kéz, a jobb láb a földre ereszkedik, a súlyt viselő bal láb térdben meghajlik és a sarok felemelkedik. 3. Holt idő; a jobb láb, mint az első alkalommal, átkulcsolja a rudat, majd a két kéz egymást követve, megragadja a rudat a következő felhúzódáshoz. Elvileg ez a cselekvés azonos a létra megmászásával (téreltolódás függőleges irányban), a különbség csak az, hogy a "fel­emelkedés" már nem a láb munkájának, hanem a kar munká­jának a következménye. A húzásnak az "Ellensulyok" fe­jezetben már megismert gyakorlatát látjuk itt viszont. A további különbség abban rejlik, hogy a súlyt vise­lő láb mindig azonos. Csak kiszolgáló funkciója van (a test kapcsolata a valóságos földdel), mi g az ábrázoló funkciót a másik láb tartja fenn magának azzal, hogy nyomást gyakorol a fiktiv rúdra. Technikánk: mindkét gyakorlat, a létra- és a függő­leges rudgyakorlat folyamán is nagy figyelmet kell szen­telnünk a támasztó láb munkájának, a térdizület és a bo­ka tökéletes egybehangolásának. Pontosan meg kell érte­nünk a támasztó láb funkcióját: kiszolgáló funkció ez, abban az értelemben, hogy fenntartja a pantomimus testet a szinpad talaján és lehetőséget nyújt számára, hogy a fiktiv teret megalkossa. A pantomimus célja, hogy azt a képzetet keltse, mintha a mozgó térhez viszonyítva, fel­emelkednék, vagyis hogy egyidejűleg felemelje magával a nézőt is. Feltétlenül szükséges, hogy pantomimus és néző vizuális viszonya semmi körülmények között ne változzék,

Next

/
Thumbnails
Contents