Popov, Alekszej: A színjáték művészete - Korszerű színház 18-19. (Budapest, 1960)

A rendező elgondolása

céljából, minden drámaírót, hogy azután pontosan ezzel bizonyítsa be korlátoltságát és unalmas modorosságát.

Amikor a szinház eltorzította egy iró eredeti arculatát, Nyemirovics-Dancsenko valóban egészen élesen megérezte ezt és mindig fájdalmasan reagált rá.

Egyszer egy jelenetet mutattak be neki: Csehov A kóristanő cimü elbeszélésének dramatizálását. A mU tartalma egyszerű. Egy nős hivatalnok olcsó kis gyűrűt ajándékoz a kóristalánynak, akivel titokban együtt él. A hivatalnok felesége tudomást szerez az ajándékról, elmegy a kóristalányhoz, jelenetet rendez nála, a azt mondja neki, hogy ezétdulja családjukat. A kóristalány megrémül, sírni kezd és nemcsak az ajándékba kapott ezüstgyürűt adja oda az aezazonynak, hanem a magáét la,csakhogy békében hagyják. A Jelenetet fiatal színészek vitték színre úgy, hogy a nézők rokonszenve az asszony felé fordult: az asszony alakitója könnyekben úszva lépett színpadra és szemraolláthatólag a családi tűzhelyet védelmezte; a kóristalány viszont olyannak látszott, mint aki akaratlanul bár, de mégis szétdulta a családot.

Nyemirovics-Dancsenkót roppantul felizgatta ez a szándékával szembenálló, teljesen helytelen értelmezés,

Csehovnál éppen a kóristalány az áldozat - a kispolgári kegyetlenség és aljasság áldozata -, nem pedig a feleség. Az elbeszélésnek az a "magja", hogy megbántanak egy védtelen lányt, a kóristalányt.

Két évtized telt el, s Nyemirovics-Dancsenko még mindig nem tudta elfeledni ezt a tapintatlanságot a szerző gondolatával szemben. Mindig felemlegette A kórlstanő esetét, amikor elgondolás nélküli, "evező és vitorla nélküli", munkával találkozott. Azt vallotta, hogy "a belső szinészi feladatok meghatározását a szerző, a szerző művészi arculata diktálja; nemcsak az adott ezövegtöredék, hanem ki- 68