Popov, Alekszej: A színjáték művészete - Korszerű színház 18-19. (Budapest, 1960)
A díszlettervező
annak a kegyetlen és értelmetlen elemi rombolásnak, amit a háború jelent, A ház sarkát két emelet keresztmetszetében mutattuk be. Tört tégla zuhataga omlott alá, a vasbeton tartóvasai meggörbültek és valami embertelen kint kifejezve meredtek az ég felé. Az első emelet magasságában egy fűtőtest lógott a levegőben vékony csövön. Az ablakban békésen álltak a virágok és egy kis égszínkék függöny lengedezett csendesen. A falakon gyermekfényképek függtek. A sarokban egy mészporral fedett fiókosszekrényen mindenféle jelentéktelen holmi hányódott, mintha a lakás gazdái csak az imént mentek volna el, A felső emeletről lezuhant a fürdőkád,most egy sebesült harcos fekszik benne,a szétroncsolt vaslépcsős lépcsőház pedig tört vörös tégla omló gleccserévé változott. A ház épen maradt belső felének falára hatalmas betűkkel karcolták fel: "Mindhalálig kitartunk!" A három színpadkép a maga módján kiegészítette egymást; ritmusukban, színezetükben, méreteikben rokonok voltak, mint ugyanannak az előadásnak a részei. A rombolásnak ebben a dühöngő és tomboló káoszában, amelyet még erősített az ellenséges tüzérségi tűz dörgése, a színészeknek hatalmas belső izzást s ugyanakkor külső nyugalmat kellett kifejezniük, mégpedig a feladathoz - az ellenséges támadás visszaveréséhez - szükséges takarékos és kiszámított mozdulatokkal. A színpadkép káosza és dinamikája fokozottan juttatta érvényre az emberek kitartását és nyugalmát. Most nem írom le, milyen cselekvésekre építettük fel a védelmet, hogyan alakultak ki a beállítások, csak fogalmat akarok adni róla, milyen különféle módokon járulhat hozzá a színházban a külső környezet,hogy a színészek előtt a darab eszméje feltáruljon. És nem is mindig könnyű megmagyarázni, miért alkalmazza a diszlettervező az egyik esetben a kontrasztos díszlet fogását, s a másik esetben miért- lo3 -
