Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A titkok

szivünk életéből. Ott feküdt, feltámasztva, előrenyuló állal, még mindig dua, fekete hajjal, orra beaüppedt, ajka még finomabb metazéBÜ, mint azelőtt. Testén mindennapi öltöny, de nyakkendő, gallér, ing nélkül. Mellénye a nyakáig felhúzva. Gyomrán öaazekulcaolt kezében csokor ibolya.

Nem ismertük fel.

Pedig az ő teste volt, az ő keze, az ő arca. Az ő orra, az ő szája, az ő éleaen metszett csontjai. A szemhéjak leereszkedtek a szemekre, amelyek hajdan e szív tolmácsai voltak. A mosoly nem öntött többé életet ebbe az arcba. Már csak egy báb volt előttünk.

Mert a halál nem növeszti meg a szinészt.

A mi művészetünk mozgás; a halál megmerevit minket. A mi lényegünk a testté válás; a halál szétrombolja testünket. Mi megkíséreljük, hogy magunkévá tegyük egy színpadi alak lelkét - és a mi lelkünk elszáll.Szemünk néha a nyelvnél is jobban fejez ki félelmet és örömet; most a szemhéj takarja el. Mozgékony vagy mozdulatlan kezünket a színpadon a színpadi alak vére élteti; most örökre megkeményedett. Mi csupa hajlékonyság, lazaság, finomság vagyunk; most pedig megmerevedtünk és távoliak lettünk.

Ahogy a halál egy illuziők és hízelgő bőkok nélküli igazság maszkját keni fel a színész arcára, ahogy ez a kegyetlen és igaz arc rácáfol álmainkra, úgy változtatja a nyers igazság a színházban sivataggá szivünket. Összeütközik azzal a szükséglettel, amely valamennyiünkben él egy nyájas, hízelgő képzelet iránt, összeütközik azzal a vidám óhajjal, hogy másnak higyjük magunkat, mint amik vagyunk. Mert a színház, úgy tetszik, irrealitás, álom, lelki mágia, beteges hazudozás; és ha valóság is, mégis kábulatba, mámorba kell ejtenie bennünket,úgy, hogy a végén eleven szívvel, csodáktól zsongó fejjel, felajzott szívvel sodródjunk ki a színházból.

Fedjétek hát le a halott színész arcát.

z- 98 -