Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A titkok

A drámaíró nem folyamodhat a regény leírásaihoz és bizonyítási eljárásaihoz; és miféle lényeges Igazsághoz is lehetne használni a mindennapi kis igaz tények palettáját? A színpadi alak beszél, és akár versben szól,akár prózában, a drámairó tudja, hogy a színpadi alaknak csak egyetlen hatásos eszköze van: a szó.

Dosztojevszkij hőseinek dialógusa egyformán hangzik; fogantatásuk közös. Balzac megkísérli egyéniteni szereplőinek beszédmódját; vajon szükség volt erre? Stendhal fittyet hány ezekre a felesleges játszadozásokra.

Alceste beszédmódja azonban nem ugyanaz,mint Dandiné; Hamlet nyelve pedig nem lejt Ugyanúgy, mint Macbethé. És legfőbb kifogásunk Racine-nal szemben az lehet, hogy hősnőinek és hőseinek nyelvét túlságosan alárendelte saját mesteri prozódiájának. Hermione sikolya Phaedra sikolya is; Antiochus lamentóját megtalálhatjuk Titus szövegében;a prozódla, sajnos, a prozódia mindenekfölött! Ámulattal csodáljuk ennek a tökéletes hellénistának korlátozott szókészletét; de ne dicsérjük azért, hogy £ly kevéssé variálta a kádenciák regiszterét és azért, hogy ezeket a puderes óriásokat, akár akarták, akár nem, azonos és egyöntetű mondatszerkesztésre kényszeritette. A drámairó nemcsak költó.

Aszinpad nehezen tűri a tökéletes stiliszta túl szigorúan alkalmazott szabályait. A szinpadi alaknak mindig szabadságot kell kapnia a drámairó prozódiájával szemben.

X

Térjünk vissza tárgyunkhoz.

A színház művészetét tehát a megismerés szenvedélye irányítja. Igaz, a drámairó, a színész, a rendező nem- 89 -