Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

Száz év színháztörténete

száz év mechanikai és elektromos felfedezései - amennyiben ehhez a stílushoz alkalmazkodnak - úgy tűnik, nem újították meg gyümölcsözően a színpad művészetét,mert a Nyugaton több mint huszonöt évszázadot betöltött színművészet ismét csak elutasítja a haladást.így utasítja el 1914-től fogva a korszerű anyagot is: bármily szépek legyenek is látszatra a vasbetonból és nem kockakőből s fából emelt színházak - lélek soha nem volt bennük.

így hát Soribe csak úgy, mint Meyerbeer, Wagner csak

/2/

úgy, mint Debussy, Becque csak úgy, mint D’Annunzio, Rostand csak úgy, mint Ibsen ebbe a tökéletesen berendezett egyezményes dobozba zárkózik be, amely fel van szerelve a legszőrszálhasogatóbb pontossággal befestett vászon valamennyi tarkán csillogó varázslatával, hiven engedelmeskedik a "prospettiva" szent és sérthetetlen törvényeinek,és szolgálatába állitja a gépezetek komplex és leleményes művészetét. 1852 és 1900 között a nagy színpadi díszlettervezők nem a Degas-k, Manet-k, Cézanne-ok, Renoirok stb. soraiból kerülnek ki; aprólékos és becsületes szakemberek, akik az oldalkulisszákat és a háttérvásznakat olyan színpadi diszletművészet elvei alapján szabdalják és festik,amelynek immár semmi köze olasz származásához, holott e lelkiismeretes szállítók épp azt vélik tökéletesíteni. E "díszlettervezők" tehát vászonra mázolják egy utca, egy tér, sőt egy egész falu látképét, a maga teljes mélységében; egyes állami színházaink még ma 1b őrzik ezeket a kopott háttérvászna/2/ Henry-François Becque /1837-1899/,francia naturalista drámairó; müveit erőteljes, sötét színezetű társadalomkritika, a kor erkölcseinek szenvedélyes cstorozása jellemzi. Két fő müvét, A hollókat /Les Corbeaux. 1882/ és A párizsi asszonyt /ta “ Parisienne." 1885/ időnként most is játsszák.-/A ford./- 14 -