Vailland, Roger: Színházi tapasztalatok - Korszerű színház 14-15. (Budapest, 1960)

VI. A ripacskodásról

Franciaországban Jelenleg a "negyedik falat"a leggyak­rabban az iró emeli a közönség és önmaga közé. A színjáték életereje a színpad és a nézőtér baráti konfliktusában van, és ahhoz, hogy ez a konfliktus létrejöjjön, a drámai cselek­ménynek e gy szerre közel és távol kell lennie azoktól a cse­lekményektől, amelyek a nézőt az életben szenvedélyesen ér­deklik. Hogy a cselekmény az ilyen cselekményekhez közel áll­jon - ez magától értetődik. Hiszen miért is nézné meg az em­ber a színházban az olyan cselekmény utánzását, amelyre az életben oda se figyelne,amely az életben csak unalmat válta­na ki belőle, vagy, ha kényszerűségből mégis belekeveredne, csak undort, szabadulási vagy szökési vágyat érezne? De távolinak is kell lennie - ugyanabból az okból, amiért a politikai Jelszó, egy olyan figura ajkáról, aki az életben nyugodtan elmondhatná,ha színpadi szituációban hang­zik el, mégis - ahogy fentebb rámutattam - "negyedik falat" emel a színpad és a nézőtér közé. k A klasszikus színház az egyidejű közeliségnek és tá­volságnak ezt a problémáját úgy oldotta meg, hogy történelmi, és minden néző által Jólismert akciókat időszerű tartalommal töltött meg. Tökéletes példa erre a Berenice, amely Titus és Berenice álarca mögött ZIV. Lajos szakítását mesélte el Lavallière kisasszonnyal. És példa rá Corneille egész élet­műve, amely, különféle álarcok mögött, aktuális politikai színház. Ez az igazi oka a "tragikai álarc" alkalmazásának, nem pedig annak szükségessége,hogy az emberre súlyosodé vég­zetet "a természetesnél nagyobb" figurákkal fejezzék ki. A történelem és a mitológia felhasználása a drámai cselekménynek a nézőhöz viszonyított közelitéeére-távolitá­­sára feltételezi, hogy az iró és a korabeli nézők többsége közös kultúrával rendelkezik.- 86 -

Next

/
Thumbnails
Contents