Vailland, Roger: Színházi tapasztalatok - Korszerű színház 14-15. (Budapest, 1960)

VI. A ripacskodásról

"A szervezet nem más, mint kölcsönös feltételezések kettős rendszerének a fejlődése: 1. a részek és az egész között; 2. az egész és a környezet között." /Champel/.

Mindez ugyanígy áll egy színházi előadásra is. A szervezet mint egész,a test mint egység - ime ez a színpadi történés, A környezet pedig a nézőtér, az adott napon; valamennyi néző összessége, kiki a maga napi és a történelmi korszak által meghatározott problémáival.

X

És egyszerre csak valamelyik szinész megtagadja a színpad fegyelmét, kiválik az együttesből, előtérbe tolja magát, játékával személyes hatást akar gyakorolni a közönségre, nem törődve a folyamatban lévő drámai cselekménnyel, amely számára immár csak Űrügy. Ez a szinész e perctől fogva élősdi; úgy fejlődik tovább, miként egy daganat, rák vagy golyva. A szinjáték egésze szenved kárt az ő javára.

A legkisebb baj a ripacskodásból akkor származik, ha általa egy nagy szinész kerül előtérbe, aki egy középszerű darabban, valami harmadrangú "szereposztás" sztárjaként játszik; ilyenkor a darab és a színészek valóban csak ürügyet szolgáltatnak a sztár képességeinek kidomboritására. Miért ne termelnénk csodanövényeket, miért ne tenyésztenénk mesébe illő egyszarvuakat? De az effajta szinjáték sokkal közelebb áll a varietéhez, mint a színházhoz és énekszóiéhoz vagy zsonglőrmutatványhoz válik hasonlatossá. Az ilyen szinjáték fáradt társadalmakban virágzik, ahol a nézők figyelme már nem elég erős egy teljesértókü, azaz csorbítatlan színházi színjátékhoz. Az ilyen szinjáték olyan súlyos gazdasági viszonyokat is feltételez, amelyek között a színház személyzete - színészek és a szerző - szakmai hiúsága ellenére is (amely ebben a szakmában nagyobb, mint bárhol másutt) kénytelen belenyugodni, hogy a sztár puszta kiszolgálójává süllyedjen.- 78 -