Sztanyiszlavszkij: Cselekvő elemzés - Korszerű színház 6-7. (Budapest, 1960)

IV. Az adott körülmények elmélyítése

- Miféle láncszemről van itt szó és honnan kerül ez bele? - kérdezték a hallgatók. Torcov szemléltető példával válaszolt:- Egyszer télen, egy fagyos éjszakán mentem hazafelé, lakásomba azonban nem tudtam bejutni,mert a kulcsot elve­szítettem. Először nyugodtam kopogtam és kiabáltam, de mert a zajra senki nem válaszolt, dühbe gurultam és vadul, izga­tottan vertem az ajtót. Az ajtón álltam bosszút az izgalma­kért és a félelemért. Mintha ő lenne az oka mindennek: el­zárja előlem a meleg lakást. Végül pánikba estem, elkesere­désemben,tehetetlenségemben szinte szüköltem, végül akkorát ordítottam, hogy magam is megijedtem tőle. Képzeljék el egy pillanatra, hogy én játszom Rodrigot vagy Jágot és "az emberi test életének" egyik ismétlése al­kalmával hirtelen fellobbannak bennem az átélt élmények, annak eredményeként, hogy a "riasztás" jelenete hasonlít ahhoz a jelenethez, amelyet a való életből megőrzött érzel­mi emlékezetem. Biztosítom magukat, hogy az egész nézőtér szive, de a magamé is gyorsabban kezd verni és az előbbi u­­nalmas vonal, a "riasztás" egész jelenete, azonnal élni kezd. Természetesen az "ihlet" ilyen pillanataiért nagyon megdicsérnek és én arra törekszem, hogy a jövőben is fel tudjak ilyen pillanatokat kelteni. De hogyan lehetséges ez? A magukfajtajú tapasztalatlan színészek közvetlenül az érzésekhez nyúlnának és nyilván erőszakkal akarnák őket új­ra és újra kifacsarni. Maguk azonban már tudják, mire vezet az erőszak. A tapasztalt művészek azonban - mint például én - más­ként cselekszenek. Az érzést békén hagyják, teljes figyel­müket az "emberi test életé"-re fordítják. Nem magát az ér­zést akarják megérteni, hanem azt a véletlen feladatot, a­­mely váratlanul bekapcsolódott a szerep vonalába. Nevezzük ezt mondjuk igy: "darabokra tömi az ajtót", a másik fela­datot pedig: "segítség". Értik, hogy ezek a kifejezések- 73 -

Next

/
Thumbnails
Contents