Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)
II. "E darabok arra a meggyőződésre vagy, mondjuk feltevésre támaszkodnak, hogy az életnek van értelme. Miután e pillanatban olyan helyzetben vagyok, hogy magam magyarázhatom saját müveimet, hozzátehetem azt is, hogy amit e darabok megírásuk idején jelentettek számomra, nem mindig azonos azzal, amit most, a tapasztalatok megvilágításában jelentenek. Platon az 6 ideális köztársaságában kirekesztette a művészeket a polgárjogokból, s ezzel legalább is részigazságot fejezett kit a mU szándéka és a közönségre gyakorolt hatása ugyanis nem mindig azonosak. Sót, mi több: az öntudatos szándékokkal eltelt iré^nem egyszer titkolja el aég önmaga elél is müvének azt a célját, amely merőben ellenkezik legbelsőbb meggyőződésével és eszmevilágával. Azok, akiket a gonosz inkább kísért, hajlamosak rá, hogy érzékenyebben fogják fel csapásait, mint azok, akik csak a jót ismerik. Ebből logikusan két irónikus megállapítást vonhatunk le. Az első, hogy a szinmü "eszméje" hasznos lehet, mint olyan erő, amely módot ad az Írónak, hogy meggyőző és hatásos érzelmi jeleneteket vigyen a színpadra, de ennek önmagában még semmiféle esztétikai értéke sincs, hiszen nem más ez, mint a célt szolgáló eszköz. A másik, hogy miután minden darab jelent valamit, még az a darab is, amely tagadja és leplezni igyekszik a léthez fűződő minden kapcsolatát: a szinmü "eszméje" a mértéke a darab értékének, fontosságának és szépségének és az a szinmü, amely látszólag az "eszmén" kivül Játszik, esztétikai szempontból számításba sem jöhet. Az eszme számomra, a drámairó számára rendkívül fontos vall
