Hacks, Peter: Múzsák. Négy jelenet - Drámák baráti országokból 14. (Budapest, 1983)
STIEGLITZ: Gyógyulás? Hát német költő lennék-e, ha meg lehetne gyógyítani? CHARLOTTE: Az élet hossza semmiség; az életerő minden* STIEGLITZ: Ó, Lottchen, jól értem, mire gondolsz. CHARLOTTE: Csak a halál áldozata rejti magában a megváltás nagy titkát. STIEGLITZ: Hallgatlak, Lottchen, hallgatlak. CHARLOTTE: Fivéremet, a tapasztalt orvost kérdeztem meg, anélkül,, természetesen, hogy neveket mondtam volna, mintha csak egy barátunk megbízásából érdeklődnék. Valamennyi szakember azt állítja, hogy egy hatalmas, iszonyú fájdalom képes az összekuszálódott idegeket visszarázni a helyükre; egy fájdalmas megrázkódtatás újra megnyitja a betegség által elzárt mélységeket. Persze, ez szörnyűséges recept. STIEGLITZ: A halál minden betegséget meggyógyit. Tudora én, Lottchen, hogy az egyetlen helyes és következetes dolog: meghalni. A költők és a halottak rokonságban vannak. Ha te nem volnál, Lottchen, én már régesrégen... össze is gyűjtöttem némi gyógyszert erre a célra. /Charlotte előveszi a tőrt/ Hát nem megparancsoltam, hogy a tőrt tedd vissza a helyére? CHARLOTTE: A helyére fog kerülni. /Kimegy./ STIEGLITZ : /változtat a költemény-másolaton/ "Hol most romok alá temettem...” CHARLOTTE: /visszajön/ Olvasd majd el a levelet, Stieglitz, és jól vésd emlékezetedbe., Megáldalak. /Kimépy./ STIEGLITZ: Rikító a kép? És miért ne lehetne rikító? A rikító képek ujitást jelentenek. És én nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy ne legyek ujitó. - "A legmennyeibb boldogságot!" - /A szomszéd szobában a tőr csörrenve a padlóra hull./ 30
