Hacks, Peter: Múzsák. Négy jelenet - Drámák baráti országokból 14. (Budapest, 1983)

CHARLOTTE: Milyen volt a koncert, Heinrich?

STIEGLITZ s Fenséges. Beethoven, látod, Beethoven még emelkedett szellemű volt. Akárcsak Goethe.

CHARLOTTE: És látod, nekem mégis az a benyomásom, hogy Goethe

túlságosan emelkedetten gondolkodott ahhoz, hogy elhiggyük: gondolatait a valóságban is átérezte.

STIEGLITZ: Hát igen, némi kis képmutatás va lamennylükben volt.

A világ a teremtés napja óta mind kisebbé válik.

Mi, emberek vele együtt zsugorodunk, de a régiek ezt nem veszik tudomásul,és most őket nevezzük nagyoknak. A mi tüzesfejü ifjú németünk arra szólít fel, hogy mentsem meg a világot. Micsoda elbizakodott dőreség, micsoda öncsalás! Hát nem én magam vagyok-e a világ? Nem magamtól szenvedek-e, ha a világtól szenvedek? A költő érzékenységét az bizonyltja, hogy képes szembenézni a saját kicsiségével. A becsületesség egyetlen művészi kifejezése a felkiáltás vagy fájdalmas nyöszörgés. Lottchen, Lottchen, engem elárasztott költői hivatásom minden átka és minden áldása. Ha egy szeródáig merészkednék, hogy egész őrületemet minden engedmény nélkül a papírra vessem, akkor lennék csak valódi és nagy. Lemásoltad a költeményt a Berlini Muzsaalmanach számára?

CHARLOTTE: Hát persze.

STIEGLITZ: Helyes. Hadd lássam. Hát ez meg itt miféle tőr!

CHARLOTTE: Ez a mi tőrünk, Heinrich. Én vettem neked egykor,

mikor még csak költőmenyasszony voltam, abban a bizonyos boltban; azért, hogy te legyél oltalmam és védelmezőm. Ezt a tőrt a boldogságunknak szenteltem, Heinrich.

STIEGLITZ: De hisz csak megismerem a saját tőrömet! Azt kérdeztem, hogy miért hever itten? Tudod jól, hogy veszélyeztetett belső énem számára milyen veszélyessé válhat a külső rendetlenség. Tedd el, kérlek. *

27