Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
STEFAN - Hiszen nem zuhantam volna le, te ostoba! Egyszerűen csak... Igen, csak mozgattam volna a karom és... És repültem volna, Tina, mint a madár. — Hiszen én tudok repülni, igenis, tudtam volna. Olyan ember vagyok én, Tina, aki ha igazán akarja, repülni is tud. — Az ilyenek, mint te meg én, ehhez is értünk. — És azt mondják, repülni csodálatos dolog. Nem is lehet más. Eloldódni mindentől, szabadnak lenni, elszabadulni még önmagunktól is. Egyszer az életben. (Megpróbálnak csak úgy magukban nevetgélni, de nem sikerül. STEFAN és TINA most együtt szedik össze a lomot, és a kémény lábánál halomba rakják. Látszik, hogy kényelmesen el akarják érni a legalsó fokot. Furcsa, ijesztő nyugalom árad el rajtuk.) Emlékszel még? Azt terveztük, hogy a házunknak tizenhét ablaka lesz. — Na mi van, asszony? Nem emlékszel már? TINA — Dehogynem. Tizenhét ablaka és négy ajtaja. Pedig nagy hülyeség. Minden este fél órát rohangálhatsz, míg mindet bezárod. STEFAN - Én? Miértén? TINA - Hát nem te vagy a ház ura? STEFAN — Hiszen úgyis mindig csak egyet nyitunk ki, a többi csak falból van ott. TINA — Hű, hogy te milyen procc vagy! STEFAN - Na és a tizenhét ablak, az kinek volt az ötlete, mi? TINA — De a házra te áhítoztál, te nyárspolgár! STEFAN — Neked se volt ellene semmi kifogásod. (Játékosan dulakodnak, mintha semmi gondjuk nem lenne.) TINA — Mert szerintem egy saját ház állati kiasz, csak... Á,semmi. STEFAN - Mondd csak! TINA - Csak egy akkora házban én félek egyedül. Soha nem szabad, hogy magamra hagyjál! STEFAN — Nem bánom. Soha nem hagylak magadra. TINA — Kezet rá! (Megszorítják egymás kezét. — És amit összehordtak, talán már elég is tervük megvalósításához.) STEFAN — (nézia lomhegyet) Micsoda szuper ház. Na gyere, mama! (Megfogják egymás kezét.) TINA — Stefan. 49
