Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
TINA — (kiabál) Te soha nem mertél saját magad lenni. És tudom, hogy igazságtalan vagyok, önfejű, romlott. Tudom. Igenis tudom. A föld pedig kerek és forog,és állítólag, ha jó messziről nézik, nagyon szép. BROCKNÉ — Én soha nem mertem volna valakinek ilyen fájdalmat okozni. TINA - Ahhoz nem bátorság kell, anyu. 13. kép (MONIKA és HERBERT, az ágyon.) MONIKA - Ne problémázz, Herbert, ugyanolyan jó volt, mint mindig. - Hiszen tudod, hogy veled mindig jó. HERBERT — Már kis srác koromban el akartam jutni Kanadába. Kanada jelentette nekem az erdőket, a távlatokat. A szabadságot. A kalandokat. Hiszen meséltem neked. Hogyhogy nem emlékszel rá? MONIKA - Mit változtat az, hogy emlékszem-e rá vagy sem? HERBERT - Minden fiúnak vannak ilyen álmai, a végtelen horizontról meg a... Miért nem hiszel nekem? MONIKA — De hát neked Stefan miatt kell Kanadába menned, nem igaz? (HERBERT maga felé fordítja MONIKA arcát, de aztán nem állja a tekintetét.) Most megijedtél. Hát hazudj csak szépen tovább! HERBERT - Én ott vagyok otthon, Monika. MONIKA — De hát kérdezz meg egyszer engem is, hogy én... Ugyan ajánld már fel, mondd, hogy tartsak veled! Beadhatnám a kiutazási kérelmet. Bújkálhatnék is... Elvégre nem olyan képtelenség! Vannak rá példák, Herbert! Hiszen te szereted a kalandokat! HERBERT - Ezt nem mondod komolyan. Ilyesmiről köztünk sosem volt szó. MONIKA — Most félsz, Herbert. Lazul az álarc. HERBERT — Éppen te voltál az, aki kerülni akartad a komplikációkat, te mondtad mindig, hogy örüljünk annak, ami van, mert később... MONIKA - Hitesd hát el velem, csak egyetlenegyszer, hogy ha eljön az a „később", akkor is szeretnél még, nemcsak itt, ebben az ágyban, a négy fal között. (HERBERT ismét megragadja, megrázza, és MONIKA ismét tűri, akarat és lélek nélkül; a kimondhatatlan kétségbeesés mozdulatai ezek. Némán, elkeseredetten ölelik egymást. És ekkor STEFFI jelenik meg az ajtóban, szék és mankó nélkül. Kínlódik, de kényszeríti magát.) 42
