Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
STEFFI — Nehogy szemrehányásokat tegyél neki, anyu. MONIKA — Értem! Talán még meg is dicsérjem érte? Mondjam neki, hogy köszönöm szépen, kisfiam, az ijedtséget amit okoztál! Hát azt hiszed, rólam olyan nyomtalanul pereg le minden, ahogy mutatom? Hidd el, nekem is minden nap újra össze kell szednem magam, nehogy bőgjek, ordítsak, vagy mindent összetörjek magam körül! Úgy teszel, mintha nem tudnád, mit vállaltam magamra! Azt hiszed, én örülök a sok szurkálásnak, a sanda pillantásoknak? Azt hiszed, engem kielégít, hogy ebben az országban alighanem én vagyok az egyetlen diplomás segédszakácsnő? Csakhogy én fegyelmezem magam. STEFFI — Hát igen, anyu, te aztán remek teremtés vagy! MONIKA — Te meg éppen olyan vagy, mint az apád. Pontosan tudod, hogy nincs igazad, de muszáj gúnyolnod meg sértegetned a másikat. STEFFI — Szememre veted, hogy hasonlítok valakire, akit eldugtál előlem? Ez igazán nevetséges, anyám! (És nevetni próbál, harsányan és szánalmasan, mint mindig, ha az ember erőlteti. MONIKA át akarja ölelni, de STEFFI elhárítja, és kitolja magát a szobából, bezárva maga mögött az ajtót. MONIKA rázza a kilincset.) MONIKA — Mi akar ez lennei, Steffi? Ne butáskodj már! Nyisd ki az ajtót! Ha nem akarod, nem megyek be hozzád, de akkor is nyisd ki, de rögtön! Ne rémíts már meg! Steffi, annyira féltelek! - Betöröm az ajtót! Hallod? Hívom a rendőrséget! (De nem tesz semmi ilyesmit, csak tehetetlenül az ajtónak dűl, akárcsak a túloldalon STEFFI. így támaszkodnak egymáshoz, tenyerűkhátuk összesimul, csak az ajtó van köztük.) STEFFI - Stefan nem bírta tovább tartani magát. MONIKA — És ezért engem vádolsz. Engem és Herbertet. STEFFI — Hisz neked megmaradt a szerelmed. Legalábbis egyelőre. De Stefannak... MONIKA — Ezt nem szabad, Steffi. Nem vádolhatsz meg így — ilyen hidegen, ilyen ellenségesen. Mintha Herbert meg én valami bűnt követnénk el. — Hiszen már két éve tart ez így, azóta mindnyájan megerősödtünk. Még ez egyszer ki kellett volna hogy bírja. STEFFI — Két év nagy idő, anyám. Szétroncsolja az embert. 29
