Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
6. kép (MONIKA; STEFFI az ablaknál. Éjfél felé.) MÓNIKA — Herbertnek is biztosan megint valami bosszúsága van a táborban. De legalább Stefanért nem kell már aggódnom. STEFFI — Lecsukták, de neked nem kell többé aggódnod. Nagyszerű. MONIKA-Steffi, kérlek... STEFFI - Úgyis Herbert tehet mindenről. MONIKA — Csak tudnám, mi bajod van Herberttel. STEFFI — Ha annak idején, tudod már, nem élem túl a balesetet... MONIKA — Jaj, ne kezdd már megint! STEFFI — De anyu, hiszen éppen erről van szó: én nem akartam meghalni. Pedig tudtam, hogy könnyen megeshetett volna. Ti csak azt hiszitek, hogy nem voltam öntudatnál. Pedig csak olyan volt, mintha nem lenne se arcom, se testem. És arra se emlékszem, hogy bármilyen fájdalmat éreztem volna. De azt tudom, hogy félni csak egyvalamitől féltem: attól, hogy most meghalok. MONIKA — Nem szeretem, ha erről beszélsz. STEFFI - Miért nem akarsz hinni nekem? MONIKA - Gyere ide, Steffi! STEFFI — És pontosan ezért én tehetek mindenről. Azért, mert akkor féltem a haláltól. MONIKA — Gyere ide hozzám! Gyere már! (STEFFI engedelmeskedik. MONIKA megérinti a csípőjét.) Nem fáj? Egy csöppet se? — Herbert egész biztosan szerez majd egy orvost. Megígérte, és amit ő megígér... Hiszen ismered! STEFFI — Csak nyűg vagyok a nyakatokon... Tudod, anyu, azelőtt mindig azt kívántam, bárcsak előre tudnám, mi fog történni. És szilárd meggyőződésem volt, hogy ha erre képes lennék, ez boldoggá tenne. De te, anyu... te úgy élsz, mintha vak volnál. Tényleg azt hiszed, hogy ami Herbert és közied van, az a boldogság? MONIKA — Kérlek, Steffi, már így is elég fájdalmat okoztál. STEFFI — Azt is akartam. MONIKA-Tudom. STEFFI — És nagyon fájt? MONIKA — Nagyon. STEFFI — Akkor miért nem kiabász? MONIKA — Leszoktam róla. 27
