Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)

STEFAN — Jövő héten vannak az utolsó vizsgáim. És az anyám... Olyan büszke volt rám mindig.

ALBERT — Talán megúszod pénzbírsággal vagy legrosszabb esetben felfüggesztéssel. Aztán egy pár év, és azt is törlik, és soha senki nem kérdez rá. Olyan ez, mint az iskolai bizonyítvány: kit izgat egy év múlva, hogy milyen jegyeket kaptál?

STEFAN — De Albert, én azt akartam, hogy haljon meg. A Tina apja... Amikor nekem Tina mindennél fontosabb.

ALBERT - Szóval - a nagy szerelem?

STEFAN - Aha.

ALBERT — Jaj, fiacskám, a szerelem... Hát tudod, mit mondok én erre? — Látom, legszívesebben elbőgnéd magad.

STEFAN — Jobb, ha most elmegyek.

ALBERT — De aztán semmit ne nyelj le! Mondj csak el nekik mindent! És vigyázz, nehogy ők kérdezzenek túl sokat.

STEFAN - Nem haragszol, ha esetleg kellemetlenséget hozok rád? Muszáj lesz elmondanom, hol voltam mostanáig. És majd jönnek, és téged is kikérdeznek.

ALBERT — Azt hiszed, az nekem újdonság? Ha az ember egy focicsapat kapitánya...!

STEFAN - Tudod, Albert, amióta anyu meg Herbert együtt vannak, annyi minden megváltozott. A tanárok, a mesterek, a haverok. Pedig ettől én igazán nem lettem más ember. Már néha az az érzésem, hogy valami betegséget szedtem össze, és mindenki fél, nehogy megfertőzzem. Hülyeség, de én így érzem. Lehet, hogy már nem is vagyok normális, és azért látom úgy, hogy mindenki kerül. Csak Tinával volt más minden.

ALBERT — Ettől még nem kell hogy vége legyen.

STEFAN — De ha lesittelnek... És én azt akartam, hogy meghaljon, Albert, vagyis ez majdnem ugyanannyi, mintha... Nem, ennek vége.

ALBERT — Hát tudod, ha egy férfi meg egy nő együtt van, gyakran néz ki úgy, mintha minden véglegesen el lenne tolva, és aztán mégis... Itt van például az én feleségem. Amióta ismerjük egymást, fúrt három műszakban dolgozik. Hogy ebből micsoda zűrök adódnak, azt elképzelheted, hát lehet így rendesen együtt élni két embernek? De hogy én ezért lemondjak a fociról? Vagy az asszony az ő drágalátos kórházáról? Nem, barátom; az embert az élet taszigálja, összevissza, mindig úgy, ahogy neki tetszik.

19