Prokofjeva, Szofja: Beszélgetés tanuk nélkül. Színmű 2 felvonásban - Drámák baráti országokból 10. (Budapest, 1983)

Valahányszor beléptem az akadémikus dolgozószobájába, már a küszöbön kivert a veriték, és észre sem vettem, hogy idegességemben összegyűröm a lapot, amelyre a képleteket Írtam. Túlságosan sok függött az akadémikus fintorától. Az volt ugyanis a szokása, hogy ha valami nem tetszett neki, gúnyosan fintort vágott. És azok a gyötrelmes vacsorák, uram isten!. . . Gyöngyözött a pezsgő a finom kristálypoharakban. Nem ment le a falat

a torkomon, azt hittem, megfulladok. Aztán ahogy félrenéztem, fátyolos tekintetem előtt

lassan kibontakoztak egy lány körvonalai. Ő volt, az akadémikus lánya, Szvetlána, az egyetlen lánya. Úgy rémlett csinos lány, sőt nagyon szép lány, hajadon, szőke, kissé molett feszes farmernadrágban, üde, fiatal, erősen rúzsozott ajkak. . . Hogyan lett a szövetségesem? Gyereklány volt, de mindent értett.

A vesémbe látott, kiismert. Igen, hajtott a vágy, hogy kitörhessek, hogy dolgozhassak. Megadtam magam. . . De nem azért, mert diszszertációval kecsegtettek, meg minden egyébbel, mi szem-szájnak ingere. . . Nekem csak egy vágyam volt: dolgozni! Semmi egyéb. Aztán hallottam, mit sugdosnak a hátam mögött: törtető! Nem bántam. Úgy éreztem, tiszta a lelkiismeretem. Szvetlána, Szvetka. Ő mondta ki a gondolataimat, a vágyaimat, amelyeket én a számra venni sem mertem. Azokat, amelyeket te belém fojtottál, hallgatásra kényszeritettél a bugris alázatosságoddal.

De nem is ez a lényeg. . . Belém csimpaszkodtál és vonszoltál magaddal valami szürkeségbe, köznapiságba.

22