Lubienski, Tomasz: A parancsnok halála - Drámák baráti országokból 5. (Budapest, 1986)

(Don továbbra is magában. Leppo csatlakozik hozzá. Körös-körül valamiféle mozgolódás és zaj látszik, hallatszik.)

DON — Mit tolakodtok egy életen át, kalapáljátok a Parancsnok szobrát. Ah, a végén elveszítem a fonalat. Közelebb hozzám. Borzasztóan közel, de ne rakd az orrom elé azt a hegyes mellbimbódat, mit tudom én, hátha mérgezve van, az egyik lejjebb, a másik feljebb, mert magasba lendíted a karodat, ez a mi köszöntésünk, ej, ki ütött meg így, te fenék, egy fadarab talán, mintha csak a fejemen, menten belehalok. Egy, kettő, ide meg oda, meg a tomporomba, felülről le, csupa elektromosság, tartsd a tempót, lüktetünk, minden kéz énfelém, csak bajt ne hozzatok rám, ellenségeket hívtam ide, lábujjhegyen állok, felemeltem a karom, jobb így nektek, csak semmi pánik, cirógattok, jól van, csipkedtek, tessék, gyorsabban, most meg lassabban, hagyjátok abba, nyugodtan, mondom, csak sorban, szelíden, no, most már, elég már, hagyjátok abba, állj, ne csiklandozz, stop, elég a mókából, elég, ha mondorn elég, meg akartok ölni...? Tisztiszolga, segítség, szárnysegéd. Nem bírom. Levegőt. Fényt.

LEPPO — Igenis, tessék parancsolni, no, mi tetszik?

DON — Nincs kivel beszélgetnem.

LEPPO - A Parancsnok meghalt.

DON - Mit akarsz ezzel mondani?

LEPPO — Aggódom önért.

DON — És rajongva szeretsz? Ha rajongva szeretsz, akkor ugorj el a temetőbe.

LEPPO - Értem.

DON - Ah, valóban? Nagyszerű, eredj és kérj bocsánatot nevemben a Parancsnoktól, gondolom, ő nem akármilyen ember, meg aztán nem egyszer éreztem a jelenlétét.

LEPPO — Igyekszem.

DON — Nem is csodálkozol?

(Leppo a temetőben bolyong, mindenütt szoboralakok sokasága, amelyek élő emberek látszatát kelthetik. Váratlanul felbukkan Nico.)

NICO — Én őrzöm az emlékművet. Hát te, minek jársz utánam?

LEPPO — Tudtam, hol keresselek.

NICO - De ő kívánta, hogy ide gyere.

48