Arrufat, Antón: Három egyfelvonásos - Drámák baráti országokból 1. (Budapest, 1986)
EULALIA - Annyira szerette a virágokat. Délutánonként kiültünk az udvarra. Olyan jól érezte magát, olyan békésen ült ott a kertben. Sokszor ott ittuk a kávét is... NYOMOZÓ — (Föláll) Egy pillanat. A karosszéken hagytam a noteszom. (Odamegy érte. Visszajön, leül.) Mindent föl kell jegyezni. Egyetlen apróságról sem szabad megfeledkezni. Folytassák csak, folytassák. AMELIA — Milyen szépek a rózsáim! NYOMOZÓ — (Türelmetlenül). Majd megnézem őket. AMELIA — Boldoggá tesz. NYOMOZÓ - (Eulaljának) Kérem, hogy próbálja megerőltetni az emlékezetét. Miért szeretett a férje délutánonként az udvaron üldögélni? Beteg volt? EULALIA — Nem tudom. Nem mondta meg.Szerette a virágokat. AMELIA — (Szórakozottan) Kicsoda? EULALIA - Jaj, hát Fernando. AMELIA - Ja, persze! NYOMOZÓ - Mit akart mondani? AMELIA — (Barátságtalanul) Megmondom: semmit. Unatkoztam. EULALIA — Szegény Fernando! NYOMOZÓ — Megértem a fájdalmát. (Föláll és kezet fog vele.) EULALIA - Sohase láthatja már őket! Olyan szépek, és egyre csak nőnek... NYOMOZÓ - (Ameliának) Sokat unatkozik? AMELIA — Rengeteget. NYOMOZÓ — Gyanakszik valakire? AMELIA — A cselédre. NYOMOZÓ - Na, mindjárt sínen leszünk. (Megdörzsöli a kezét) Meséljen csak, meséljen. AMELIA — Szerintem lop. NYOMOZÓ — Dehát itt gyilkosságról van szó. EULALIA — Jaj, drágám, hát mindig is lopott! AMELIA - Úgy látszik, már nincs semmi mondanivalónk egymás számára EULALIA — (Kedveszegetten) Elfogytak a meglepetések! AMELIA — Nincs nekünk már semmink. Fernando halott. Mi lesz most mivelünk? EULALIA — (Elkeseredetten) Halálra fogjuk unni magunkat! 12
