Salló Szilárd (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 11-12. (Csíkszereda, 2016)
Régészet - Nyárádi Zsolt: Helynévtan és régészet. Vizsgálódás az udvarhelyszéki falvak kezdeteiről
HELYNÉVTAN ÉS RÉGÉSZET. VIZSGÁLÓDÁS AZ UDVARHELYSZÉKI FALVAK KEZDETEIRŐL Nyárádi Zsolt Bevezető A középkori Udvarhelyszék településhálózatának kialakulásáról még mindig igen keveset tudunk, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen megszaporodtak a régészeti feltárások. Ezeknek köszönhetően új megközelítésből vizsgálhatjuk a térség benépesedésének alsó időhatárát. A régészeti kutatások előtt a történészek Árpád-kori írásos források hiányában a helynévtipológiával, a művészettörténészek az épületek műrészleti ismerete alapján illesztették be a székelyek által benépesített területet Erdély történetébe. A rendelkezésre álló adatok alapján az elfogadott nézet az volt, hogy Erdély e délkeleti szeglete nem népesülhetett be korábban a 13. századnál.1 Ezzel a nézettel azonban nem minden kutató értett egyet. A térség helynévanyagának tanulmányozása során Benkő Lóránd arra a következtetésre jutott, hogy egyes részek már a 12. században lakottak lehettek, így a Vécke patak, a Küsmöd völgye, a Homoródok vidéke egészen Oklándig egy magyar populációval lehetett benépesítve. Ennek bizonyítékát látja az olyan helynevekben, mint a Csöb, Zsákod, Bordos, Derzs, Erked, Ege, Dálya, Petek, Bene, Zsombor, Sárd, Kányád, Lókod, de ő is lakatlannak gondolja a Gagy, Fehérnyikó, Korond, Nagyküküllő és a két Homoród völgyét, amelyet csupán a XIII. század közepén népesítettek be a székelyek.2 Egyes történészek nem tekintették hitelesnek a helynévtani kutatások eredményeit és kronológiai határait településtörténeti vonatkozásban bizonytalan adatokként kezelték.3 A bizonytalanság egyik fő oka az volt, hogy a helynevek az évszázadok során jelentős változáson mehettek át, így a kinyert adatok nem tekinthetőek bizonyító erejűnek. Az újabb kutatások tükrében ezen megfogalmazások jelentősen módosultak bizonyítva az egyre nyilvánvalóbb ellentmondásokat a korábbi nézet és a régészeti adatok között.4 Ellenben a régészeti módszerek arra is rávilágítottak, hogy a nyelvészeti megközelítés, amelyet Benkő Lóránd alkalmazott részben helyes volt, hiszen az általa megjelölt térségben tényleg léteztek már a 12. században is települések, azonban a kiterjedés, amelyet megjelölt jóval nagyobb és a települések alsó időhatára is még korábbra tolódott ki. A településtörténeti kutatásokban mindig visz- szatérő jelenség, hogy létezik-e folyamatosság az avar-szláv, illetve a magyar (székely) települések között. Ez László Gyula megfogalmazásában a kettős honfoglalás elméleteként ismert, amely szerint a késő avar népesség már magyarul beszélt és csatlakozott a honfoglaló magyarsághoz.5 Az elméletet sok bírálat érte6 főként annak módszertani hibái miatt. A régészeti kutatások azonban rávilágítottak, hogy egy nagyobb számú avar népességgel számolhatunk a 10. századból. Legutóbb Gáli Erwin az erdélyi korai temetők vizsgálata során jutott arra a következtetésre, hogy Közép-Kelet Erdélyből igen nagyszámú hamvasztásos, illetve birituális temető ismert, közülük pedig több (Medgyes, vagy 1 Györffy 1941, 37-86. 2 Benkő 1989, 347-350. 3 Kristó 1986, 322. 4 Botár 2008, 72. 5 László 1978. 6 Györffy 1973, 1-16, RÉGÉSZET I ARHEOLOGIE IARCHAELOGY 29
