Salló Szilárd (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 11-12. (Csíkszereda, 2016)
Néprajz - Kicsi Noémi: „No, ez volt az élet történelem, ami így belevitt a kántorságba”
.No, ez volt az élet történelem, ami így belevitt a kdntorsdgba. zátartozott, ezért kaptak 50 bánit édesapjuktól minden alkalomra, s a nagy hidegekben, mivel fűtés nem volt a templomban, előmelegített téglákat vittek édesapjuknak fel az orgonához, vagy a rezsót dugták áram alá, hogy a kemény mínusz fokokat valahogy kibírja. Gyerekeiket kitaníttatták, óvóképzőt, kereskedelmi iskolát, asszisztensképzőt végeztek. Hat unokájuk, négy dédunokájuk van. A kántori fizetés mellett a család eltartásához gazdálkodott, tehenet tartott. Amikor első gyerekük megszületett, a szomszédasszony hozott egy pohár mézet, mert méhészkedtek, s nekik nem volt gyerekük. „ Hát az úgy kellett vóna, s úgy vettünk is még valamit...Tudj on vaj egyszer mézet nyalni, vagy ételbe tenni neki, s hát métt ne kezdjek el méhészkedni? S akkor kezdetlegesen, ahogy találtatott,... Úgy én is szeretném, hogy úgy szereti, s kéne a kicsi gyermeknek...” Annak ellenére, hogy eleinte nagyon félt a méhektől, már a kezdetektől fogva, mikor az első gyermekük 5-6 hónapos volt, nekifogott méhészkedni. Ezt úgy fogta fel, hogy a méhekkel való munka nem más, mint szeretet kérdése. Annyira ő is tud szeretni, mint a szomszéd. Annyira tud ő is gondoskodni a méhekről, mint a szomszéd, ráadásul ő még a kicsi gyermekéért is teszi. Márpedig sok munka volt vele, s ezt részletesen ki is fejtette, miből áll a méhek gondozása. Időigényes munka is volt, mert állandóan foglalkozni kellett velük. „Meg kéne újítani, állandóan kell újítani, frissíteni az építményt, a családokot is frissíteni, minden, mégis időt kell szánjon rá, aki eredményesen méhészkedni akar. ” Ebben a munkában, „szeretetben” jócskán kitartott, mert méhészkedett szinte mostanáig. Később a nagyobb család is besegített, csak néhány éve hagyták abba. Mikor már nem tudta fizikailag a méhkaptárakat rendezni, akkor veje, a nagyobbik lánya férje rendezte őket. Volt, amikor 25-30 méhcsaládjuk is volt. Megelégedve, elismerően beszélt saját munkájáról, a méhészkedésről: „Mások is szinte csodálták, s még én is magamon sokszor csodálkoztam, hogy lehet egy pár család méhe, méhészkedek, s mégis elég szépen lennek, jönek, mézem kerül. " Nagyobbik lánya most is vele él, gondozza, ápolja öregségében, hisz a sok hidegben való tartózkodás - a fűtetlen templom, virrasztások a hideg ravatalozóknál, a hosszú temetések - bizony kikezdték egészségét. „Ezelőtt nyolc éve egy ilyen virrasztásnál fázott meg annyira, akkor a vízhólyag leblokált. Olyan vízhólyag izomgyulladást kapott, nem tudtuk, mi a baj, húztuk, húztuk, ö nem mondta, hogy mennyire fáj... ” (B. E.) A. M. nem terhelte környezetét bajaival, eltitkolta betegségét családtagjai előtt. Lánya így jellemzi édesapját: „...soha nem volt részeges, és úgyhogy attól nem kell féljünk, hogy iszik, csak a gyógyszeradagot kell betartsuk pontosan. Aztán nem törődik magával. ” Lánya nagyon tisztelettudóan, szeretettel, egy kicsit ékelődő, humoros modorban beszélt édesapja időskori tevékenységéről, munkásságáról, hogy még most is megy, s hívják temetésekre: „4 órától van a nagy virrasztás, 4 órától este 6-ig, nyáron 6-tól 8-ig van. S osztá menyen. Ragaszkodik a plébános úr, hogy a saját szerzeményit ne egy-egy olyan öregasszon mondja, hanem ö. Nem lehet most már bízni, gyenge a szervezete. De ahogy csinálta egész életibe, s aztán ameddig tudja. Azt az egyet tudja, énekelni, s imádkozni, azt nagyszerűen. ” A.M. is hálás, hogy öregkorára sem hagyták magára gyermekei: „De jó, me segítenek, segítnek, gondoznak, minden...” Volt egy fogadott fiuk is. Az 1949-1950-es években árvákat hoztak a faluba a székelykeresztúri árvaházból. Minden vakációt ott töltötte náluk, s a kántor úr sok mindenre megtanította ez idő alatt. Noha ők is nehezen voltak anyagilag, de szeretettel fogadták az árva gyermeket.,Akkor még inkább reánk ragaszkodott, minden, s mi nem tudtunk sokat rajta segíteni, nem vótunk olyan helyzetbe, minden, de szeretettel fogadtuk, ha már úgy ragaszkodik, ami kicsivel tudjuk segíteni, mivel tudtuk segíteni. Olyan ügyes vót a gyermek, olyan ügyesen dógozott minden, hogy annyi pénzt összegyűjtött, az se tudom, hogy Ditróba dógozott-é akkor, hogy házat tudott venni, egy kisebb házat itt Csomafalába. ” Még most is vissza-visszajár hozzájuk, annyira megszerette a kántor családját, s az András család is ismeri, tudja minden lépését, nyomon követi életét. „Jaj, az úgy jő, majdnem minden, szinte mondhatnám túlzás nélkül, hogy minden vasárnap estefelé idejő a feleségével együtt. ” A.M. szívesen segítené, támogatná a családját, unokákat, de ahogy fogalmaz, „a mi segítségünk édeskevés [...]Nem szorulnának olyan erőst, de azétt elférne, ha tudnák segíteni. Nem tudunk sokat segíteni, nem, nem... Nem megy. Nem olyan az én nyugdíjfizetésem, olyan, hogy...” Elmegy a gyógyszerekre. NÉPRAJZ I ETNOGRAFIE I ETHNOGRAPHY 259
