Salló Szilárd (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 10. (Csíkszereda, 2014)
Történelem - Tüdős S. Kinga: „Kinek jó levele nem volna.” Adalékok a fejedelemségkori székelyföldi jobbágyok címeresleveleinek történetéhez
„KINEK JÓ LEVELE NEM VOLNA” műén a parasztság legszegényebb rétegéhez. Közülük soknak volt telke, házhelye, háza és örökföldje, szántója, igásállata, amelynek esetenként tulajdonát is képezhette, ahol pedig a tulajdonjog uráé volt, amíg annak földjén lakott, használata őt illette. Ha nem volt elég szántója, legelője, irthatott még a tilalmas erdőrészeken kívül cserjést, mely örökföldje (propria) lett. Ezeket az „erdőkből varázsolt termőföldeket” alaposan megmunkálta, igényeinek megfelelően szántotta, gondozta, vagy állatai eltartására szénarétnek, legelőnek használta. Az irtás eredetű örökföldekkel végül szabadon rendelkezett, eladhatta vagy elzálogosíthatta. Az állatállományt illetően közöttük volt olyan is, akinek udvarán 3-4 lovat, 1-2 tehenet s más lábas jószágot is feljegyeztek a korabeli urbáriumokban.'9 A 17. század alkonyán készült köröspataki Kálnoki-féle gazdasági inventárium adatai alapján a jobbágyháztartások többsége szerényebb szántóterületet megművelő kistermelő gazdaságok voltak, de létezett módosabb gazda is közöttük. A középajtai Vajda Márton 32,25 hold szántóföldről takaríthatta be a termést, Boda Lukács pedig 24,25 holdat munkált meg, míg átlagban a falubéli jobbágyok szántóföldjének nagysága 1,5-17,5 hold között volt mérhető. Allatvagyonukat illetően bár az átlagos számok távolról sem tükrözik a sokkal árnyaltabb valóságot, de volt olyan gazda, aki 6 ökröt is foghatott járomba, ráadásul még lovat is tartott. A pajtában disznó, az udvaron szárnyas jószág, a méhes kertben méhkasok sorakoztak.39 40 Feltehetően az ilyen és ehhez hasonló gazdasági háttérrel rendelkező jobbágy gondolhatott arra, hogy magának és családjának személyre szóló címeres levéllel szerezzen biztonságot a bizonytalan székely szabadságjogok idején. Mindent egybevetve, az új armalistának tehát szüksége volt némi vagyonra, mert azt a címeres levél megszerzésével aligha pótolhatta. Igaz az oklevélben feltüntették, hogy házát, telkét mindennemű adófizetés és közteher alól felmentették, de a szóban forgó személy különösebb gazdasági előnyökhöz, birtokadományokhoz ezúton nem jutott. Végül is milyen kötelezettségnek kellett eleget tennie a rangemelés adományában részesüknek? Mindenek előtt annak a katonai csoportnak, rétegnek a hadi kötelezettségét kellett vállalnia, ahová a címeres levél révén bejutott. így például a lófő jó lóval, karddal, sisakkal, pajzzsal és egyéb fegyvernemmel volt köteles megjelenni a harcok idején, ami komoly anyagi ráfordítást igényelt. Ehhez tartozott még a ruházat költségei, a hadba induláskor magával vihető 2-3 hétre elegendő önálló élelmezés beszerzése, amennyiben lóval ment annak ellátmánya és más egyéb személyre szóló terhek. És akkor még nem szóltunk ama társadalmi rend (lófő, nemes) életformájának a létrehozásáról, fenntartásáról, amelybe címeres nemeslevele feljogosította. Az új rendbe való megkapaszkodás és beilleszkedés a valóságban korántsem volt könnyű feladat. Az „újdonsült nemes”, szemben a régi, vagyonos nemessel, gyakran kerülhetett felemás helyzetbe, amelyet a rang elnyerésének körülményei és ideje jelentett. S bár többnyire a nemesek is élték a hadi szolgálatot teljesítők mindennapjait, de az a tény, hogy ki mikor, milyen körülmények között jutott a cím birtokába, alapvetően meghatározta társadalmi kapcsolatait, ünnep- és hétköznapjainak magatartásnormáit. A középkor végi, újkor eleji társadalomban uralkodó merev szabályok továbbra is szilárdan tartották és táplálták azt az osztálytudatot, amely egy-egy családban évtizedek, sőt évszázadok során kialakult, s apáról fiúra szállva tovább öröklődött. Ebben a légkörben nehezen lehetett volna elképzelni, hogy a főrendi születésű uzoni Béldiek, a sepsiszentgyörgyi Daczók, a zabolai és zágoni Mikesek, valamint a főrendű és a vármegyei nemesség közötti kategóriába tartozó altorjai Aporok, az oltszemi, hidvégi Mikók, a köröspataki Kálnokiak - hogy csak a háromszékieket említsük, akiknek ősei már a 13. században Székelyföldön kívül is bírtak falvakat - egyenlő félnek tekintették volna az újonnan lett nemest.41 Erről igen gyakran 39 SzOkl. ú.s. MII.; Tüdős S. 1998., 104-120. 40 Tüdős S. 1998., 104-120. 41 Az említett háromszéki családok többször is viseltek erdélyi főtisztséget, bár a fejedelemség igazi vezető csoportjába még nem sorolhatók. TrÓCSÁNYI, 359, 361, 362. 255
