Salló Szilárd (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 10. (Csíkszereda, 2014)
Történelem - Tüdős S. Kinga: „Kinek jó levele nem volna.” Adalékok a fejedelemségkori székelyföldi jobbágyok címeresleveleinek történetéhez
TÜDŐS S. KINGA vagion. Az feyeben keoteotte magatt, vyawal torkát mwtatta, hogy abban keotj magatt, hogy fiwrwl fiwra maradwarul maradwara jo lewele lezen. ” A levélszerzés „munkájába” a jobbágy urának adott még 15 juhot, a nemeslevél érdekében Gyulafehérvárra való tizenegyszeri meneteléért alkalmanként hol 1 fi., hol Ifi 5 d adott, zsákját minden alkalommal megrakta éléssel és még lovát is alája adta. Miután a levélre külön száznegyvenhárom forintot és 95 dénár díjat fizetett kiderült, hogy „... mikoron Kendj Ferenczj vramnak jutott volna az falw, ezeben wewen ez en peresem (t.i. Bakó Istvánt), bőgj Kendj Ferenczj vram minde(n)ek eleo kéri lewelett s sokat megh baborit kinek jo lewele nem volna, annakutanna vgj ada tizenkét jubott megh azért az kit en nekj attam vala es d. 90. ”.27 28 Minden egybevéve énlaki Demeter Istvánnak armalisa megszerzése összesen több mint 150 forintjába került, de mindhiába. Ezért indult perbe a jobbágy nemes ura ellen. A perfelvétel egyben jól illusztrálja azt a jelenséget, amikor a földesúr élt vissza jobbágya bizalmával. E peres irat egyben arról is vallomást tesz, hogy Bakó István nemesember egyike volt azon nemesembereknek, akik a valóságban hivatásszerűen űzték a nemeslevelek megszerzését falustársaik számára. Pénzen szerzett lófő levél tulajdonához jutott a dálnoki származású Benkő László és István, ugyanis 1595. november 29-én a helybéli „Schola hazban” kelt levél értelmében „mivel Székely István Úr, Sigmond fejedelem Urunktól lófő levelet szereztek e két személynek, és nem lévén mivel fizetniök, hanem mi előttünk adának flr. 7 kész pénzt és az belső útig, az határra, adának örök áron flr. 32. ”2S A fenti esetek jól példázzák, hogy az armalis levelek megszerzése meglehetős költségekkel járt. Erre vonatkozóan az országgyűlés is felfigyelt. Kemény János fejedelem 1660. decemberében és 1661. januárjában tartott országgyűléseken arra hivatkozva, hogy az 1657. évi utolsó országgyűléstől fogva (október 25. Gyulafehérvár) sok változás következett be, rendelte el Barcsai Ákos (1658-1660) idejében kiállított oklevelek: a collatiok, privilégiumok és más juttatások hitelességének felülvizsgálását. Arra azonban külön felhívta a figyelmet, hogy „Az armalisokat ide nem értjük, mivel az szegénységnek sok költségében telnek, hanem valamelyek az ország törvényével eggyeznek, azokat ezen artikulusunkkal confirmáljuk.” 29 b) A feketepiac buja törvényei között, az oklevelet szerezni kívánó jobbágy is rátalált a maga útjára, és nem egyszer élt vissza közbenjárója, földesura bizalmával. Erre alkalmat leginkább szökése kínált, amikor a jobbágy, önkényesen szabadulva indult útnak, és keresett menedéket idegen gazda portáján, s remélt segítséget armalis levelének megszerzéséhez, máskor pedig már armalissal a kezében szökött el urától. Említettük, hogy mivel az adományozások kezdeti korszakában az armalis kihirdetésének helye még nem volt megszabva, így a címeres levelet szerzett jobbágy azt bárhol kihirdethette, ezáltal azt kerülve el, hogy régi gazdája felette jogait érvényesíteni tudja. E hiányosságot használta ki a címeres levelével rendelkező, önérzetében is megerősödött jobbágy, akit bár földesura rangemelést igazoló címeres levél tulajdonához juttatott, a kihirdetés szabályának hiányában az ellenszolgáltatás, a kifizetés elől más vidékre szökött. A szökevény címeres levelének érvényt az új társadalmi rendbe való tagozódását, a vele járó szabadságjogait új otthonában igyekezett érvényre juttatni, ám élete a megváltozott társadalmi körülményei ellenére sem lehetett egyszerű. Az, hogy a szökött jobbágy a rangemelést biztosító levél tulajdonában az új körülményekhez hogyan alkalmazkodott további kutatást igényel. Amit írhatunk, hogy szökését követően az addig összekuporgatott főképp ingatlan vagyona egyik napról a másikra megsemmisült, jobban mondva földesura tulajdonában maradt. Itt elsősorban ingatlan vagyonára gondolunk, amennyiben azt már 27 SZOKL ú.s. II. 64.; III. 394. 28 SÁL, Fond 65, nr. 54. Fám. Székely din Dalnic 1595-1837. 29 EoE XII. 486. 252
