Botár István et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 9. (Csíkszereda, 2013)
Szemle - Balázs Lajos: Gondolataim Kovászna és Hargita megye néprajzi és folklór kincseiről
BALÁZS LAJOS reflektál az egészre. Tehát össznemzeti kontextusban, organikusan látja például a pásztorballadákat, ezen belül is a románok által nemzeti balladának tekintett Mioriţa-1, de még ezen is tovább megy, és feltárja, bemutatja a híres román ballada magyar variánsait, érzékeltetve ezzel azt, hogy az alkotás témája mennyire túlnő vélt születési környezetén, hogy megtermékenyíteni képes más etnikumok érzés és gondolatvilágát, más szóval azt, hogy egyetemes. Ilyen értelemben nem ártott volna olyan román változatokat is legalább megemlíteni, melyekben a konfliktus nem a közismert három régió pásztorai között, hanem, egy helybéli és idegen, aztán fiatal és idős, helybéli de kinccsel, pénzzel rendelkező pásztorok között lappang és lesz a gyilkosság motivációja. Teljesen figyelmen kívül marad az a változat, melyben egy fiatal pásztort azért ölnek meg a társai, mert szeretőt hozott az esztenára, a női személy viszont, ősi hiedelem szerint, veszélyt hoz a környezetére, ebben az esetben a nyájra. Máshol meg, egészen messze Moldvától, szőlős gazdák között forrong az irigység: az Arad-környéki változatokra gondolok. Fontosnak tartanám a Mioriţa ballada tematikai spektrumának kitágítását a tankönyvek sematizáló, tematikai beszűkült szemlélete ellenében. Az ősi mesterségek és foglalkozások területéről valók a román folklór virág motívumairól, a tojásfestésről, a népi díszítő elemekről, a rituális szimbólumokról stb. írt tanulmányai is. A tudós Constantin Catrina, az ünnepelt könyv társszerzője, a második fejezetbe foglalt tanulmányaival a folklorisztikai kutatások története fele irányítja az olvasó figyelmét. Ismert és kevésbé ismert - de ez teljesen relatív - néprajzkutatók, folkloristák, népzene kutatók, muzikológusok sorát tiszteli meg a róluk írt tanulmányaival, kiemelvén ama törekvésüket, és ez példaértékű is lehet, hogy kutatásaik során nem hanyagolták el a székelység körében élő románok népi kultúrájának tanulmányozását. A magyar-román kulturális affinitásokat ugyan visszafogottabban vagy elhallgatva kezeli, ám mégis érzékeli azt a tényt, amit olyan tudós professzorok, filozófusok fogalmaztak meg, mint Ujváry Zoltán, Lucian Blaga, Manga János, akik szerint térségünkben minden népi alkotást a közép- és kelet-európai néphagyományok összefüggésében kell vizsgálni. A mi térségünkre, sajátosan Erdélyre a népek állandó belső migrációja vagy stabil együttélése volt a jellemző és ma is az. Ez a kultúrjavak migrációját, stabilitását, kavarodását, kölcsönzését, adott esetben konzerválását is hozta maga után. Következetesen tanítottam és tanítom, hogy vegytiszta állapotok létünk semmilyen területén nincsenek. Legkevésbé a kultúrákban. Ezt tudomásul venni nem szégyen. A fenti gondolatot mélyíti el a könyv harmadik fejezete: az általános és tematikus bibliográfia. A két szerző közös munkája. Az irodalomjegyzék olyan tudományos apparátusa a könyvnek, mely méltán nevezhető a kötet külön kincsének. Dokumentuma egy nagy szellemi összefogásnak: a román és magyar népi kultúra megismerése terén, bizonysága a román és magyar tudományosság egymás iránti törődésének. Én nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy mi, magyarok, magunkról éppen ebben a könyvészetben találnánk értékes adatokat önismeretünkre, ami ugyanúgy fordítva is igaz lehet. Vagyis az, hogy egymást kölcsönösen, egymás tudásából ismerhetjük meg, tárgyilagosan, frusztráció nélkül. Ma már nem működhetnek a néprajz korábbi (mondjuk 19. századi, de nemcsak) egocentrikus nézetei, mert anakronisztikussá váltak! Ezt a gondolatot, szemléletet olvasom ki, akár eredőként Bucur Nicolae soraiból is, amikor így fogalmaz: „Az idők folyamán a történelem bebizonyította, hogy ezen a téren, vagyis az etnográfia, folklóralkotások, népművészet, szokások, hiedelmek, hagyományok terén léteztek kapcsolatok, kölcsönös hatások”. És ennek a viszonynak öröksége tovább él a két megye román, magyar és csángó népi kultúrájában, hagyományaiban. Befejezés előtt fontosnak tartok szóvá tenni még egy, eléggé vitatott kérdést, ami végig vonul a könyv eszmeiségén. Minek tekintjük ma, a 21. században a népi kultúrát? A kötet több szerzője fájlalja és nosztalgiával gondol arra, hogy a mai világ elidegenedik a folklórtól, következésképpen elidegenedik múltjának, identitásának egyik meghatározó szeletétől. Az én meglátásom az, hogy időről-időre újra kell gondolnunk a népi kultúra funkcióját. Tömören fogalmazva: a népi kultúrát ma nem tekinthetjük cseresznyés kertnek, amiről Csehov drámát írt a 19. században. Metaforikusán szólva, nem az a világ már, amihez egész múltunk, minden szép ideálunk kötődik. Ez azonban nem jelenti a halálát! Észre kell venni a világjelenségeket. Egyetlen nép sem tagadja meg 450
