Botár István et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 9. (Csíkszereda, 2013)
Művészettörténet - Szabó András: A csíkszeredai képzőművészeti élet kezdetei
A CSÍKSZEREDÁI KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET KEZDETEI tehetségesebbjei határainkon kívül látnak kenyér és érvényesülés után, de haza nem kívánkoznak, mert itthon dulakodni kell s amellett csak lekicsinylésre lehet kilátásuk.m Nem alaptalan tehát (p) -nek az „itthon nekünk kell felnevelnünk”- felhívása. A korabeli - nemcsak csíki - médiumok foglalkoztak is ösztöndíjas festőművészeinkkel, s ennyi esztendők teltével, nemcsak értelmezni érdemes a korabeli írásokat, hanem átfogalmazás vagy átértelmezés nélküli, szó szerinti közreadásukra is szükség van. így mellőzhetők a tévedések vagy elfogultságok, amelyek alkalmanként korszak-érzethiányból adódhatnak. Nagybányát leszámítva, Erdélyben a 20. század első harmadára tehető a képzőművészeti élet megerősödése. Ez főként a két világháború közötti esztendőkben teljesedett ki, illetve e tevékenységi kör az irodalom közvetlen nyomában alakította ki regionális jellegét. Ennek következtében a legutóbbi évekig, képzőművészetünk erős erdélyi jelleget tükröz. Erdély több nyelv- és mentalitásközösségnek volt a része. Azért fogalmazok így, s nem azt írom, hogy mentalitásközösséget foglalt magába, mert a benne élő nemzetiségek mindegyike e régió birtokosának érezte, érzi magát. A magyarság, akinek az 1849-es szabadságharcban megfizetett véráldozata olyan - majdhogynem genetikailag is értelmezhető - tudatrendet ojtott utódaiba, amely hetven év múltán, az 1920-as években, térben és tudatilag hirtelen magukra hagyottakban a terület-sorseszmény újrafogalmazását igényelte, létének ehhez való igazodását gerjesztette. Bármelyik korabeli sajtótermékhez nyúl az ember - s bár köztudott ma is megdöbbentő az a felismerés, hogy 1920 után Erdélyben gyakorlatilag mindent újra kellett teremteni, mert Trianon nyomán olyan nagyméretűek voltak a veszteségek. És ennek a helyzetnek a nemzedékekbe sulykolt tudata máig érezteti a hatását: a szülőföld, a népközelség iránti elkötelezettség görcsös primátusát. Ezeknek esztétikai értékek elé való helyezését nehéz levetkőzni, bár lehet, hogy egészében nincs is rá szükség.72 73 74 Véleményem szerint, Erdélyben csak egyetlen egy Csíkszeredái művésznek sikerült saját esztétikai értékrendjét az említett elkötelezettség elé, de azzal majdnem egyenrangú, alig fölérendelt módon helyeznie. De erről majd a megfelelő helyen fogok szólni. Az 1920-as években jelentkező változások képzőművészeti életünkben való megjelenését, annak jellegét és jelenségét is egy több részes tanulmányban taglalja Kiss Péter-Hans Loew szerzőpáros Forradalom és gondolatiság a képzőművészetben címmel. Az általam legfontosabbnak tartott részt idézem belőle: „Az első világháborút követő években a legelszigeteltebb műterem csendjébe is behatolnak a külvilág hangjai... Megváltozott a művészet struktúrája is; az alkotás központjába lényegesen más természetű kérdések kerülnek, mint a háború előtt. A nagymérvű tartalmi és formai differenciálódás összképének a jellegét azonban nem a stiláris jegyek sokfélesége szabja meg hanem az elidegenülés közérzete, s a művészi kifejezés különbözőségében a jelenséggel szemben tehetetlenül álló, magányos alkotók más-másfajta reflexiói tükröződnek. Nyilván nem arról van szó, hogy az erdélyi művészet frontálisan felismerte, s lényeges jegyeiben tudatosan fölmérte volna az elidegenülés objektív törvényszerűségét s a folyamat mechanizmusát. Másrészt viszont hiába keresnők a magyarázatot e korszak hihetetlenül megnövekedett csendélet- és tájképfestészetére;73 [...] Előtérbe kerül a tér és a tömeg kérdése, és sokakban él a két dimenziós képi valóság megteremtésének a vágya. A »lefestő« tájképezés gyakorlata szinte teljesen az amatörizmus vagy a rajztanán szabadidőtöltés területére szorul vissza, s az építészetileg és emberileg egyaránt monumentalizált erdélyi táj ekkor vonul be a művészettörténetbe, Nagy István pasztelljeiben. Egyedülálló ez a nagyistváni tájjellemzés, amely szinte romantikus (de nem patetikus) szenvedéllyel kavarja fel a természet csendjét, s amelyben az emberi szenvedésnek geológiai mélységei vannak. 72 TivaiNagy 1996, 15. 73 Szabó Andrással készített interjú (CSERE 2012.). 74 Itt arra is kitérnek, hogy nem egy művészünk rettent meg a gyorsan változó idő „értelmetlen, ellentmondásos sfőleg megváltoztathatatlannak tűnőjelenségeitől” (MARX 1972.). 283
