Kelemen Imola (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 8. (Csíkszereda, 2012)
Néprajz - Farkas Irén: A csíki főkötő vagy csepesz
FARKAS IREN Mint már említettük, a főkötő az asszonnyá avatás viseletdarabja, amit a menyasszony az esküvő napján, a párta, a menyasszonyi koszorú levétele és a felkontyolás után vesz fel. Régen az esküvő másnapján - a nász után -, a 20. században az esküvő éjjelén - a menyasszonytánc után - történik meg az átöltözés, a felkontyolás. Ez a szokás a magyarlakta területeken általános jelenség volt, így Erdélyben is. Erre mutat egy 1736-ból való adat9 is: „Megvirradván penig, mikor gondolta az nyoszolyóasszony, hogy az új házasok felköltek, hément, az új menyecskét felöltöztette, abba az öltözetbe, az melyeket... a vőlegény küldött ajándékba, a fejét penig, pártával és igen szép orientális gyöngyökből köves főkötővel csinálták be. ” Ez a szokás továbbra is élő hagyomány maradt, módosult formában, de a főkötő - később a helyét átvevő kendő - jegy ajándékként fennmaradt, s a lakodalmi rítusok jelentős mozzanata továbbra is a menyasszony felkontyolása, asszonnyá válása.10 A szakirodalom szerint,11 funkció szempontjából, az idők folyamán két főkötő típus alakult ki, az alsó és a felső. Az alsó csak a kontyot, a második az egész fejet fedte. Az alsó főkötő a népviseletben a 17. századra alakult ki a főnemesi viseletből, ami az előhajat láttatni engedte. Ezt a típust ebben az időben már magyarosnak tartották. A felső főkötő, ami az előhajat is fedte a 18. században alakult ki, eredete szerint német főkötőként említett, több soros, fodrosra húzott csipke vagy selyempántlikás dísze miatt, „tarjagos, bodros, budréjos, rakott” főkötőként említik, és vagy az áll alatt, vagy hátul a tarkón kötődött. A népi asszonyi hajviseletben általánosan jellemző volt, hogy a háti hajat befonták vagy konttyá, tekerték, ezt szorították főkötő alá, amit helyenként homlokpánttal szorították rá a fejre. Erre került aztán a kendő, lepel vagy fátyol. A főkötőknek ez a típusa és mérete a konty nagysága szerint alakult. A kontyfőkötőknek két típusa alakult ki, az egyik a puha, főként textilanyagból készült, a másik helyenként keményebb anyagokból is készülhetett. Lehetett kúp vagy félgömb alakú is, keményebb matériákból, fakéregből, falapocskákból, csirizes vászonból, kartonlapokkal, szalmából font vagy akár bőrből készült. Ezek csupán keretezték a kontyot. Ez a típus, mint említettük, az előhajat szabadon hagyta, teret engedve a haj gyöngyökkel, boglárokkal való díszítésének, főként a főnemesi viseletben, amire aztán finomabb fátylak, leplek kerültek. A régi írott források különféle matériákat említenek12 13 a főkötők anyagaként: selyem, gyapot, gyolcs, tafota, lószőrből kötött, arany és fehér csipkéből összevarrt, fekete bakacsin, vesszős rece fátyol, bíbor fátyol, karton, szőr (gyapjú), ezüstfonálból kötött, batiszt, bulya vászon, veres aranyos fátyol, fekete aranyos fátyol, fodor fátyol. Nyilván a szegényebb rétegek az egyszerűbb kelmékből valókat viselték, csak később, a jobbágyság eltörlése után, a rendi tagolódás megszűntével, az ipari áruk elterjedésével váltak a köznép számára is hozzáférhetővé a finomabb kelmék. A 18. századtól jelentkezik e viseletdarab mellett megkülönböztetésként a „magyar”, a „német”, sőt, a „szászos” jelző, 1790- ben egy levélben arról írnak, hogy a főúri körökben: „most mind kurta mentében vadnak a Gavallérok és Dámák, magyar főkötőben”f A szakirodalom szerint14 a reneszánsz főkötők erre az időre, szabásuk, díszítésük módja szerint sajátos vonást kaptak, a viseletben általánossá váltak, „megmagyarosodtak.” Az említett szótörténeti adatok, a főkötők díszére vonatkozóan, aranybogláros, aranycaklinos, csipkés, skófiumos, gyöngyös, aranyfonallal töltött, rózsagránátos, borzos, bodros főkötőket sorolnak fel. A magyar főkötő esetében 1807-ből „egy csipkés magyar főkötő, fekete magyar főkötőről” tesznek említést, a német főkötő leírása 1788-ból „pántlikás buldingos”. 9 EMSZT, IV. k. 358-359. 10 Gazda, Haáz 1998; Balázs 1994. 11 Flórián 1997. 12 Flórián 1997. 13 EMSZT, IV. k„ 358-359. 14 Flórián 1997. 298
