Kelemen Imola (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 6. (Csíkszereda, 2010)
Néprajz - Sándor-Zsigmond Ibolya: Szakma- és mesterségtanulás a 19. század végén. A székelykeresztúri kereskedelmi és iparos tanonciskola
SZAKMA- ÉS MESTERSÉGTANULÁS A 19. SZÁZAD VÉGÉN. A SZÉKELYKERESZTÚRI KERESKEDELMI ÉS IPAROS TANONCISKOLA Sándor-Zsigmond Ibolya ■ Bevezető Székelykeresztúron és környékén sokévszázados hagyománya van a kézműiparnak, és ipari tevékenységnek. Jóllehet, a vidék elsődleges jövedelemforrását a mezőgazdaság, ezen belül is az állattartás jelentette, a lakosság életformáját nagyban befolyásolta az a tényező, hogy pusztán a mezőgazdaságból megélni nem lehetett, így legtöbbjük valamilyen mesterség gyakorlásával egészítette ki jövedelmét. Székelykeresztúron nem voltak nagy üzemek, gyárak, a helység iparát a háziipar és a kisipari jellegű kézműipar jellemezte, a különböző mesterséget gyakorlók többsége parasztiparos volt, ami életmódjukra, társadalmi szerepükre és iskoláztatásukra egyaránt hatást gyakorolt. Székelykeresztúr és környéke mindig is Erdély szegényebb, gazdaságilag elmaradottabb vidékei közé tartozott. A város gazdasági potenciáljának lassú növekedését jótékonyan befolyásolta az a tény, hogy 1590-től vásártartó joggal bírt, és ezek a vásárok a mezőgazdasági termények és állatok mellett egyben a kézműves és háziipari termékek kiváló piacai is voltak. Annak ellenére, hogy iparosok nagy számban voltak és ez indokolttá tette volna szerveződésüket, az Erdély-szerte elterjedt céhrendszer itt nem alakult ki, az ipari tevékenység főként a helyi szükségletek kielégítését szolgálta, és az értékesítésre szánt csekély mennyiségű áru többnyire a helyi vásárokban került eladásra. Keresztúr heti- és országos vásárai nagyban hozzájárultak a város és a környék jobb ellátásához, a helyi kézművesektől be tudták szerezni javaikat, és folyamatos jelenlétük által a javíttatásokat is el lehetett végeztetni. Más helyeken is sokféle iparágban a mezővárosi és falusi mesterek jelentős része mint háziiparos, illetve parasztiparos működött. Iparuk mellett fő foglalkozásuk, megélhetési forrásuk a mezőgazdaság volt. A céhrendszer mély gyökereket eresztett nemcsak a városokban, hanem a kis mezővárosokban, sőt a falvakban is. A vásártartó helyeken és mezővárosokban a mesteremberek igyekeztek az iparűzéshez megfelelő jogi keretet biztosítani, a szervezett iparűzés révén bővült a piac. A 18. század vége és 19. század eleje közötti időszakból számos keresztúri mesterember neve és foglalkozása ismert, akik mégsem tömörültek bár egy helyi vegyes céhszervezetbe sem. Azok, akik iparukat városunk viszonylatában „nagyban űzték ”, a székelyudvarhelyi céhek felé irányultak. Az udvarhelyi szabó-, csizmadia- és tímárcéh levelei említenek keresztúriakat, mint hozzájuk tartozó mestereket. A székely székek iparfejlődése 1841 után kezdett jelentőssé válni, amikor városokon és falvakon is mind több lett az iparosodó ember, a polgárosodással egyidőben megnyíltak a kapuk a nyugatról beáramló fejlettebb ipartermékek előtt. A székely céhesközpontoknak számító Maros- vásárhely, Székelyudvarhely és Kézdivásárhely mellett Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Székelykeresztúron is szerveződni kezdett a helyi iparosság, létrehozva az első társulásokat. 1860-ban Székelykeresztúron megalakult az Első és a Második Ipartársulat, azaz két vegyes társulat, amelyek több mint száz tagot tömörítettek magukba. Ezeknek létrejötte számottevő változást nem hozott, az iparosok életkörülményeit vagyoni helyzetük alapvetően meghatározta. Életviszonyaik, lakóházaik alig különböztek a parasztságétól. A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2010, p. 447-460. 447
