Murányi János szerk.: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2007-2008. Humán-és Természettudományok (Csíkszereda, 2008)

TERMÉSZETTUDOMÁNYOK - WANEK FERENC: A Baróti-Brassói-Háromszéki-medencesor széntartalmú pliocén üledékeinek kutatástörténete. II. rész: a XX. század eleje Erich Jekelius monográfiájának megjelenéséig

és pleisztocén koriaknak jelölte (JEKELIUS 1923a). Mégpedig: a meotiszi emeletbe a Barót-Köpec határában fekvő telep alsó szinttáját, a pontusiba annak felső részét, illetve attól D-re az Olt jobb partján Hídvégig, valamint EK-en Felsőrákos vidékén és a bal parton, Apáca környékén, a felszínen előforduló képződményeket sorolta. A dáciai emeletbe tartozóknak a VargyasBarót közti terület, Nagybacon és Szárazajta környéki, Bárót és Köpec közötti, Agostonfalva és Örményes határában, valamint Hídvég-Erősd, illetve Aldoboly-Sepsiszentgyörgy vonal mentén elterülő medenceüledékeket mondta. Végül, a pleisztocén korba a Szászmagyarós-Földvár-FeketehalomVledény négyszögben, Zernyest-Törcsvár és Botfalu-Barcaszentpéter környékén; valamint az Olt jobb oldalán, a Feketeügy befolyásától E-ra, folyamatos csíkban lévőket mondta. Ez úgy is értelmezhető, mint térképi megjelenítése az akkor, az Olt felső folyása mentén elterülő lignit-tartalmú üledékekről írt dolgozatába foglaltaknak (JEKELIUS 1923c). Ez utóbbi müvének őslénytani érveivel kapásból vitába lehetett volna szállni már akkor, KORMOS Tivadar (1916) észszerű bizonyítékai alapján (1.: fennebb), hiszen JEKELIUS e munkájában épp a Parailurus-, Ursus-, SusTapirus- és MrtCízciw-maradványokkal érvelt az alsó szintek meotiszi korba való besorolása mellett. Valószínűbb azonban, hogy Nikolaj ANDRUSSOW 1886-os és I. F. SlNZOW 1897-es véleménye befolyásolta őt, figyelmen kívül hagyva, hogy 1899-ben ANDRUSSOW - LŐRENTHEY cikkei hatására átfogalmazta véleményét, és Délkelet-Erdély hegyközi medenceüledékeit immár nem a meotiszi, hanem a levantei emeletbe sorolta (v.o.: JEKELIUS 1932: 11 o.). Éppúgy sánta érv, hogy a [Limno]cardium fuchsi NEUMAYR pontusi „habitusú", annak bizonyítására, hogy a bezáró üledékek e koriak lennének. Az sem meggyőző érv a dáciai emeletbe sorolt üledékek kormeghatározása mellett, hogy „a medence eddig leírt számos puhatestű-faunája (Arapatak, Vargyas, Bodos), és a számos Mastodon arvernensis és Mastodon borsoni maradvány ebből a szintből [mármint a Baróti-Barcasági-Háromszéki medencében levőből] származik". Hogy ebbe az erőltetett rétegtani besorolásba mennyire játszott bele a román földtani iskola azon törekvése, hogy a Kárpátokon kívüli rétegnevezéktant minden áron a Kárpátokon belüli térség képződményeire ráerőszakolja, nehezen megmondható. Ugyanabban a folyóiratszámban JEKELIUS még két, idevágó írást közölt. Az első (1923d), egy Botfaluban (1907-1917 között) mélyített artézi-kútfúrás földtani adataira vonatkozik. A szerző ebben merész következtetéseket engedett meg magának: pusztán kőzetminőség alapján, minden őslénytani bizonyíték nélkül, az átfúrt 152 m vastag összletben az általa a medencében feltételezett majdnem egész rétegsort (kivéve a legalsó, „meotiszi" rétegeket), vagyis: a „pontusi", „dáciai", „levantei" és pleisztocén rétegeket elkülönítette.