Murányi János szerk.: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2006. Humán-és Természettudományok (Csíkszereda, 2007)

MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET - SZŐCS JÁNOS: Az első csíki újság, a Hadi Lap (1849)

Bíró Sándor az általa kiadott újság védelmében írja: ne féltsék a lapot, nem kopik el, mert a papiros, amire nyomtatják, olyan vastag, mint „a csíki vászon, amiből készül, és olyan avas, mint a zárda fala, ahol nyomatik". Akik csak a látszaton, felszínen, a külalakon rágódnak, ne olvassák a csíki újságot, mondja a szerkesztő. Inkább olvassa a huszár, a honvéd, a határőr, azok a barátai, akiket, mint írja, „a magyarok Istene a hon megmentésére teremtett." Lássa, olvassa a lapot minden magyar harcfi, akit a küzdelem, a honszeretet vezérel. Ellenben ne vegyék kezükbe a hadi újságot a gyáva hadnagyocskák, akik minden módon a tartalékseregbe akarják magukat íratni. A második, a június 4-i szám vezető helyén megjelent írásnak Talpra Magyar!! a címe. A magyar szabadságharc sorsa fölött Damoklész kardjaként függ „a Muszka Despota" beavatkozásának a veszélye. Az orosz cár „kardját feni Magyarország ellen (...) eljön a muszka is megkísérteni a magyarok erejét". Sajnos, jóslata két hét múlva tragikus valóság lesz. De Bíró túlontúl optimista, óriási az önbizalma: „Harcra ifjak! Mi nem bántunk senkit, de ha minket bántanak, megharagszunk s veszettebbek leszünk a veszett fenénél." Őt, akár egy handabandázó gyermeket, akár a nagyidai cigányokat, magával ragadta a sulyokdobálás hevülete. Ilyen sorokat vet papírra: „Ha az egész világ jön ránk, persze, hogy megöljük az egész világot, s akkor osztán nem parancsol senki nekünk, mü se senkinek, de miénk lesz az egész világ, miénk lesz az arany szabadság."

6 A nemzeti szolidaritás, az össznépi összetartás szelleme a magyar történelem során 1848-49-ben volt a legszilárdabb. De nem állítható arról sem, hogy teljesen „rozsdamentes" lett volna. Újságunk szerkesztőjének óhaja, vágya: a nemzeti szeretet aranylánca tartson össze minden magyar hazafit, mert ha nem ez történik, akkor Puchner generális fogja „összebékíteni" őket, vagyis a magyarokat. Abban pedig nem lesz köszönet. A lap június 11-én kiadott harmadik számában az újságíró a gyimesi utászalakulathoz vezényeli el az olvasót (Utász Csapatunkhoz). Hosszú mondatait gyakran a poétika szótárából vett szavakból építi fel. Az utászok munkája láttán, gondolom, a Gyimesi-szoros közelében lévő temető sírjaira célzott a cikk szerzője, amikor így írt: még a porladozó ősök is megnyugodhatnak, mert a 17-18 éves honvédek a határszéli hegyekben „szirt ormokra" ágyú-utakat építettek, hogy az ellenség „milliónyi katonáját", ha támad, onnan „lesöpörje". 6 ARANY János: Bolond Istók. A nagyidai cigányok. Budapest, 2000. 157. V. „Volna puskaporunk, tudom, megbánnátok, Itt lövöldöznénk le az utolsó lábig, Sosem érnétek el az akasztófáig. Köszönjétek, ordít, hogy porunk elfogyott."