Murányi János szerk.: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2005. Társadalom-és Humántudományok (Csíkszereda, 2006)

RÉGÉSZET - TÖRTÉNELEM - FERENCZI ISTVÁN: Száz éve született Vasile Pârvan (1982)

is tagjai közé iktatja. Közben megkezdi nagyszabású régészeti ásatásait Ulmetumban, Histriában, Carsiumban, Capidavában, Troesmisben, Tropaeumban. Az első világháború idején s azután legfőbb törekvéseinek egyike a néptömegek nagyfokú anyagi és szellemi elmaradottságának megszüntetése. Ezért küzd írásban, szóval, tettekkel, minden lehető eszközzel. Szeretné mielőbb újjászervezni az egész oktatási rendszert. Sextil PuşCARlU-val, Victor BABEŞsel s másokkal együtt jelentős szerep hárult rá az első világháború befejeztével felállított kolozsvári román egyetem szervezésében. O a kolozsvári egyetem mellett működött Ókortudományi Intézet megalapítója is. A sokoldalú Pârvan legszámottevőbb tevékenyéségét mégis a hazai ókori történelem meg a földben rejtőző régészeti maradványok titkainak föltárására szentelte. Elete fő műve: a sok száz oldalas Getica, Dacia kora-története, illetőleg az angliai Cambridge-ben halála után kiadott Dacia (Civilizaţiile străvechi din regiunile Carpato - Danubiene). 1926-ban megjelent fő alkotásával mindörökre beírta nevét a középkelet-európai tudománytörténet évkönyveibe. Terve szerint azt követte volna még két hasonlóan nagyszabású műve a római Daciáról, továbbá a szlávok kora-történetéről - hirtelen halála miatt azonban ezek még csupán az anyaggyűjtés magzati állapotában maradtak, megírni már nem írhatta meg. A régiségek, főként népe anyagi kultúrája maradványainak határtalan szeretete indította országos múzeumi hálózat megteremtésére, ez a törekvése azonban életében is, utána még több évtizedig csak puszta óhajtás maradt. Vasile Pârvan sokoldalú egyéniségét, gondolkodásának népével szembeni nemes érzelmektől fűtött egészét, életművének jelentőségét lehetetlen ily rövidke méltatásban még oly futólag is megismertetni. Születésének századik évfordulóján emléke előtt tisztelegve csupán még egy, bennünket, erdélyi magyarokat közelebbről és kellemesen érintő magatartásával kapcsolatos körülményre szeretnék figyelmeztetni. A magyar régészeti kutatások eredményeinek minél alaposabb, közvetlen megismerése végett nem riadt vissza a magyar nyelv megtanulásával járó nehézségektől sem. A nemzeti gyűlölködéstől terhes levegőjű tőkés-földesúri Romániában működő idősebb-fiatalabb magyar régészek tevékenységét pedig nemcsak értékelte, hanem fölkarolta, segítette, eredményeiknek közlési lehetőséget biztosított még a nemzetközi tudományos világnak szánt „folyóiratában", a vaskos kötetet kitevő Daciában is. A ROSKA Mártonnak írott, 1925. december 25-én kelt levelében nagyon elismerően nyilatkozott a Székely Nemzeti Múzeum akkori igazgatójáról, LÁSZLÓ Ferencről, a fiatal FERENCZI Sándorral kapcsolatban pedig messzemenő segítőkészségét hangozatta, háromszéki és csíkmegyei kutatásait támogatva. Vajha mások is követték volna nemes szándékait. (Kolozsvár, 1982)