Dr. Szabó Lajos: A magyar ifjúság testi nevelésének története (A Sportmúzeum Kincsei 5. Budapest, 2004)

Testnevelés a középiskolákban a XIX-XX. század fordulóján

A TESTNEVELÉS TANTÁRCYI KORSZERŰSÍTÉSÉÉRT folytatott küzdelmek elsősorban a középiskolák tanterveiben jelentkeztek, hiszen ez a korosztály már a specializáltabb mozgáselemek elsajátítására képes. Az 1890-es évek végére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a testnevelés oktatásának szemlélete, mozgásanyaga korszerűtlen. A tanórák egyhangú - elsősorban a német torna rend és szabadgyakorlataira épülő mozgásanyaga nem elégítette ki a diákság igényét. Az iskolai tornaoktatás testneveléssé fejlesztésének tartalmi reformjához az első lépést, az Országos Közegészségügyi Tanács tette, amikor 1889-ben vitára bocsátotta Berzeviczy Albert Az iskolai testgyakorló és edzőjátékok meghonosítása című javaslatát, amely a korábbi egyoldalú torna mozgásanyag kibővítését javasolta az atlétika egyes elemeivel és a különböző játékokkal. Bekerült a tantervekbe a korcsolyázás, az úszás, rendkívüli tantárgyként a vívás. A testnevelési játékok és az atlétika a torna mellé történő felzárkózásának jelentős demonstrációja volt az 1891-ben rendezett I. Országos Tornaverseny. A városligeti tó mellett lezajlott nagyszabású vetélkedőn 60 város, 101 iskolájának, több mint 3000 tanulója szerepelt. Ez az átalakulási folyamat a hagyományos tornaoktatásra sem maradt hatástalan. Egyre több szakember fordult a korábban csak egészségügyi okokból alkalmazott svéd tornagyakorlatok felé. Maurer János 1896-ban kiadott A tornázás elmélete című műve pedig már egyértelműen nyitás volt az atlétika futó-, ugró- és dobószámaiból átvett gyakorlatok felé. Külön tárgyalta a testnevelési játékok, sőt az „angol rugósdí" (labdarúgás) alkalmazási lehetőségeit is. A korszak legkiemelkedőbb szakembere (Matolay Elek és Maurer János elméleti és gyakorlati munkásságának továbbfejlesztője) Kmetykó János volt. Több munkájában részletesen is elemezte, majd vitára bocsátotta, egy olyan új tornarendszer alapjait, mely orvostudományi, pedagógiai, pszichológiai és esztétikai értékekkel bírt, figyelembe vette az életkori sajátosságokat. Első lépésként 1908-ban bevezették óránként 15 perces időtartammal, a svéd „pedagógiai alapgyakorlatokat", a tornatermeket svédpaddal, bordásfallal, gerendával és ugrószekrénnyel látták el. Miután azonban a századfordulón a létesítménygondok szinte valamennyi iskolatípusra jellemzőek voltak (bár a középiskolák nagy százaléka 1914-re már rendelkezett tornateremmel), a sportolni vágyó fiatalság figyelme egyre nagyobb mértékben fordult a különböző sportágakban szerveződő, ún. társadalmi sportegyesületek felé. Elősegítette ezt a nemzetközi versenyek megjelenése, elsősorban az 1896-tól négy évenként megrendezésre kerülő újkori olimpiai játékok sorozata.