Dr. Szabó Lajos: Volt egyszer egy Aranycsapat... (A Sportmúzeum Kincsei 4. Budapest, 2004)

amelyik korábban volt, és többször leírták és túlharsogták, hogy a világ legjobb csapata maradt. Azt is leírták és pontokba foglalták, hogy milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy a magyar futballválogatott „csak" az ezüstérmet vehette át a svájci világbajnokságon. A döntő előtti éjszaka nagy zenebona volt (mert zenekari találkozóra gyűltek össze a különböző együttesek) a solothurni szálloda körül; a nehéz ág: Brazílián és Uruguayon is át kellett verekednie magát a társaságnak; az eső sem kedvezett a magyar együttesnek; a szerencsétlen összeállítás (Czibor lett a jobbszélső, s ez sokkolta a csapat tagjait); Puskás sérülése a nyugatnémetek elleni első mérkőzésen stb. Buzánszky szavaival: „Tehát a végén, majdnem azt lehet mondani, hogy semmi sem stimmelt. Magyarázhatja így az ember és úgy, de az igazságot kideríteni úgysem lehet. Sebes elméletileg jól sakkozott, de a gyakorlat nem őt igazolta." — Azt hiszem, ha a két kapufa helyett, amit rúgtunk — magyarázta később Sebes —, a kapuba megy a labda, már minden jó lett volna. Hidegkúti nyolc méterről a kapufa belső élét találta el, s a labda nem kifelé vagy befelé pattant, hanem Turek ölébe. Pedig ezzel a góllal már 3:1 lett volna az eredmény. Kocsis pedig az eléje futó Turek fölött a felső kapufa belső élére fejelte a labdát — 2:2-es állásnál. Elnézte és rosszul alkalmazta Griffiths úr a lesszabályt Puskás harmadik góljánál. Ling úr megadta, de aztán a határbíróra nézett, aki lest látott, pedig nem volt les, és ezt igen sok nyugati újságíró megírta. Bozsiknál volt a labda, Puskás jó 25 méterre volt tőle, a német hátvédek előtt állt; mikor észrevette a lehetőséget, kiabált, Bozsik már rúgta is remek pontossággal... Puskás igen jó tempóban, az elrúgás pillanatában ugrott ki; mikor a német védelem észbe kapott, Öcsi már nyolc méterre volt Turek kapujától, s onnan helyezte a kapus mellett a hálóba a labdát. Sok évvel később, amikor Kocsis Sanyi még élt, felkerestem őt Barcelonában, egy kis presszót vezetett, elbeszélgettünk. Az aranycsapat volt a téma. Ekkor kérdeztem rá arra: igaz-e, hogy a döntő előtti éjszaka néhány játékos későn tért nyugovóra. Nem válaszolt azonnal. Nagyot húzott a söröspoharából, majd letette, megtörölte a száját, felém fordult és csendesen azt mondta: — Annak a csapatnak akkor is meg kellett volna nyernie a világbajnokságot... Elfogadható válasz volt ez számomra, ugyanakkor beismerő; egy olyan futballista összegzése a döntő előtti eseményekről, aki meghatározó volt abban a válogatottban. Magyarul: belekapaszkodhatunk ebbe is, abba is, mint ahogy bele is kapaszkodtunk, de mit csináljunk, ha az égiek úgy döntöttek, hogy ez a világbajnok győzelem nem lesz a magyaré. És ez már a sport (a futball) természetrajzához tartozik. Osztozom Esterházy Péter ítéletében, aki egy helyütt azt írta: „.. .tartom magamat régi szokásomhoz, kijelentvén, a magyarok győztek, győztünk, legendásan 3:2-re". Ami viszont a korra jellemző volt, a világbajnoki vereségről jelentést kellett küldeni a pártnak, amit Rákosi kézjegyzével látott el és ajánlott a Politikai Bizottság tagjainak a figyelmébe. A jelentésben — többek között — ez állt: „...felülvizsgálatra szorul a magyar válogatott csapat edzésének rendszere és fegyelme is. Jelenleg ugyanis a csapat egyes régebbi tagjai között az a vélemény, hogy ,ők már öreg játékosok, tudják mennyit és mikor