Dr. Szabó Lajos: Volt egyszer egy Aranycsapat... (A Sportmúzeum Kincsei 4. Budapest, 2004)

A hatósági emberek főnöke (később dolgozott a sporthivatalban is) egészen odáig ment, hogy egy piros sportkocsit vitt ki magával Helsinkibe. A magyar—jugoszláv döntő előtt odament Lóránt Gyulához és azt mondta neki: — Lóránt elvtárs, ha megnyerik a meccset magának adom az autómat! Vége volt a mérkőzésnek, nagy volt az öröm az öltözőben (is), egyszer csak megjelent a mi emberünk, és át akarta ölelni a balhátvédot. De Lóri megakadályozta: — Stop! — kiáltotta —, ide a slusszkulcsot. .. Vonattal vitték aztán haza az autót. Ez volt a válogatott játékos első automobilja. A helsinki ünnepi vacsorán a focisták szidták a rendszert. Bay Béla, a vívók szövetségi kapitánya megjegyezte: „Gyerekek, ti aztán mindent megkaptatok a rendszertől, nem szép tőletek, hogy szidjátok." „Béla bácsi — válaszolta egyikük —, azt hiszed, mi nem tudjuk, hogy te is földbirtokos voltál!?" Az olimpiát követő évben, 1953-ban az Európa Kupa döntőjére, a római stadionavatóra utazott a magyar válogatott és újabb nagy sikert aratva 3:0 arányban győzött. Hazafelé Velencéből indult a vonat. Már szálltak fel, a mozdonyvezető csak a jelre várt, de egy játékos hiányzott. Futótűzként terjedt el, hogy Puskás — mert ő volt a hiányzó — disszidált, és ott maradt Olaszországban. A két ávóst — állandó kísérőiket — elfogta a páni félelem. Valaki még rá is játszott. „Már biztosan nem jön, ne is várjuk, menjünk!" S ebbe a megfoghadan rémületbe sétált be Puskás, és flegmán azt kérdezte: — Mi van, azt hittétek, hogy leléptem? Elképzelhetjük, mi van, ha Puskás nem jön haza... Elcsavargott egy barátjával. — A történtek után gyakran megesett — mesélte Hidegkúti —, hogy megbeszéltük, valamelyik játékos tűnjön el, mi meg majd óbégatunk: hej, X. vagy Y. nincsen sehol; biztosan disszidált. Az ávósok meg ilyenkor ugrottak. Nem felejthetni azt a napot, amikor a rádió stúdiójában lemezt készítettünk a 6:3ról. A közvetítés hangfoszlányaira úgy sereglettek a színészek, mint a virágra a méhek. És hallgatóztak. A harmadik gólnál aztán megszólalt Latinovits. „Történelmi lecke fiúknak" — mondta, s az Ady-vers címét citálta a folyosóra. Ma már tudom: a lényeget mondta ki ezzel a három szóval. A Wembleyben ugyanis az a magyar csapat leckét adott az angoloknak abból a játékból, amelyet mégiscsak ők találtak ki. És megtörte a kilencvenéves hazai veredenségüket! Innen már nem sok kellett ahhoz, hogy a győztes fiúkat hősöknek kiáltsuk ki. És nem azok voltak? Beckenbauer is majd azoknak nevezi napjainkban azt a német csapatot, amely 1954. július 4-én a világbajnoki döntőben legyőzte a magyart. „Történelmi lecke fiúknak". A leckét addig kapta a világ (világbajnoki döntő ide vagy oda, egy-egy váratian vereség vagy döntetien ide vagy oda, és elsősorban 1954 után) amíg az aranycsapat uralkodott. A helsinki olimpiát követően Barcs Sándor, a labdarúgó-szövetség akkori alelnöke jelentette a sporthivatal elnökének, Hegyi Gyulának, hogy meghívták a magyar csapatot a Wembleybe. Hegyi első rakciója az volt: — Hű, az anyja istenit, az imperialistákhoz?! Nem fognak minket kiengedni.