Dr. Szabó Lajos: Volt egyszer egy Aranycsapat... (A Sportmúzeum Kincsei 4. Budapest, 2004)

— Leszámítva a végén... ,A közvélemény Czibor után kiáltott, akit balszélsőként szeretett volna látni, Sebes azonban már hónapok óta egy szót sem váltott vele.' Csak téged idézlek. — De nem a játéka miatt hagyta ki... Grosics is védett végig, az eltiltásáig... Az aranycsapat első nagy sikerét a helsinki olimpia megnyerése jelentette. Pedig Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság vezetője még az olimpia előtt jelentette Farkas Mihály vezérezredesnek, hogy „343 személyből 323 kiutazása ellen államvédelmi szempontból kifogás merült fel". S ezek között volt a labdarúgók közül Henni Géza és Lóránt Gyula. „Henni... rendszeresen lázít a népi demokráciák és a Szovjetunió ellen. (...) Erkölcstelen, züllött, anyagias..." — írták. Ami Pedig Lórántot illeti: „1946-ban jött vissza Nyugatról, egy ideig Romániában élt. O szervezte meg 1949-ben a válogatott futballcsapat disszidálását. Ezért internálva volt. Azóta gyakran beszél bizalmas körben a disszidálás lehetőségeiről." Később Péter Gábor engedett, jóllehet a „jelöltek" közül néhányan — például Henni — itthon maradtak. Igaz a szövetségi kapitány ekkor már Grosicsban gondolkodott, helyettese pedig Geller volt. (Henni 1951. október 14-én, a csehszlovákok elleni 2:l-e magyar győzelemmel zárult mérkőzésen védett utoljára a magyar válogatottban.) Nota bene: Szusza Ferenccel a ruhaszabó közölte, hogy nem megy Helsinkibe. Azok után, hogy fél évig kapta az ötezer kalóriás csomagokat. A ruháját átszabták Hidegkútira... (Szusza 1952. május 24-én Moszkvában játszott utoljára a válogatottban, s aztán legközelebb csak 1956. július 15-én a Népstadionban a lengyelek ellen, de akkor már Bukovi irányított.) Érdekes, hogy a sportvezetés a helsinki olimpián „csak" II-IV. helyezést várt a futballcsapattól, de az 1954-es világbajnokságon — joggal — már aranyérmet. Kétségtelen, hogy a labdarúgótorna az 1952-es olimpia fő száma volt, amelyen a magyar válogatott elkápráztatta a világot. „A magyar—jugoszláv mérkőzés után játékosaink a pálya egyik sarkában felsorakoztak a salakon — írta a Népsport —, hogy a kis magyar szigetnek (atlétáknak, birkózóknak, vívóknak, öttusázóknak, céllövőknek) megköszönjék a lelkes, szívből jövő biztatást." Kevés ilyen nagy nevetős kép van a magyar sporttörténetben! Buzánszky nevet, talán ő a csapatból a legegyenesebb („Te, engem így ismernek meg — mondta egyszer, egy öregfiúk meccsen —, ilyen kopaszon..."); Puskás egy lépéssel előbb, a sor előtt (valamivel mindig kitűnt), Beára kezébe lőtte a tizenegyenest és majdnem sírt, ő, aki túljárt a védők eszén, most már nevet — a gól szép volt, Öcsi! —; mellette Hidegkúti, az „Öreg" (hívták „Idegesnek" is), hát persze hogy nevet, ő volt a jobbszélső (ki érti ezt?); két hajtincs elöl, a Kocsisé, „Kocka" is önfeledt (Bozsik „Cucuval" 1976-ban Budapesten, hajtincsek elöl, az utolsó közös felvételük); a „Fekete párduc", Grosics (nyakába varrták, hogy miatta mentek el a világbajnokságok) — nevet (ezen) a kapus (is); Zakariás öleli Grosicsot, Lórántot; Lóránt integet: „Köszönjük, gyerekek", nevet; Palotás az olaszok ellen történelmet csinált (Péter szíve nagyon hamar megállt), Palotás is nevet, Czibor gólja a végén, 2:0 a végén (nevet?); a csípőre tett kezű „Cucu", így áll sok képen, öregfiúk meccsen, Bozsik alig mosolygósan (sehol sem volt Csajkovszki a döntőn); Lantos: „Fiúk, köszönet a szigetnek!" — nevet.