Dr. Szabó Lajos: Volt egyszer egy Aranycsapat... (A Sportmúzeum Kincsei 4. Budapest, 2004)

VALOSAG ES LEGENDA - AZ ARANYCSAPAT TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK Ha aranycsapatot mondunk, mindig arra a futballválogatottra gondolunk, amely az ötvenes évek elején született és lényegében 1956-ig, a magyar forradalomig tartotta „rettegésben a világot", igaz, világbajnoki trófea nélkül. De hát labdarúgást szerető közönségünk tudja, hogy nem mindig a legjobb kapja a babért, és a sportban — még ha fájdalmas is — éppen az a szép: olykor kiszámíthatadan a végső eredmény. De ettől még valóság, hogy volt egyszer egy magyar aranycsapat (írják nagy kezdőbetűvel is), s akik még láthatták őket futballozni, életük örömóráinak nevezik azokat a meccseket, amelyeket a Népstadionban tölthettek. Egy olyan korban, amelyben tetten érhető a törvényesség, a jog semmibevétele, amikor politikai merényletnek tekintettek mindent, ami a személyiség, a társadalmi csoport, réteg vagy osztály érdekvédelmére irányult, és ezáltal akadályokat gördített volna a hatalom útjába. Miközben a hatalom felismerte, hogy az aranycsapat sikereire építhet, és a szocialista rendszer fölényét hirdetheti a kapitalista világ felett. (A helsinki olimpia után nemkülönben.) így aztán kinyílt olyan ajtó is, amely korábban lakat alá került, legjobb futballistáink kiváltságot élvezhettek a politika útvesztőiben. Persze nem könnyen. Az angol—magyar előtt például Rákosi kérdőre vonta a szövetségi kapitányt, Sebes Gusztávot: „Magának nem volt joga lekötni a meccset!" — mondta. A kapitány így válaszolt: „Akkor pedig én nem tudok eredményesen dolgozni." „De mi lesz, ha kikapunk?" — kérdezte a párt első embere. „Az előfordulhat — hangzott a válasz —, de hatkettő aligha lesz, mint 1936-ban." Sebes próbálta meggyőzni Rákosit, hogy a mérkőzés jó ellenpropagandája lenne a vasfüggönyről szóló legendának (ami magunk között szólva, nem legenda volt, hanem