Dr. Szabó Lajos: Nők a magyar sportban (A Sportmúzeum Kincsei 3. Budapest, 2003)

NŐK A VÍZEN A XIX. században a társasági sportélet jellegzetes szabadidős tevékenységévé váltak a hétvégi „csónakázások", melyek helyszíne elsősorban az egyre növekvő lakosságszámú városok peremén kialakított „rekreációs" parkokban létesített mesterséges tavak voltak (Budapest, Városliget). Az angol mintájú versenyevezés magyarországi meghonosítását már Gróf Széchenyi István is kezdeményezte, népszerűsége azonban csak lassan növekedett mind az egyetemisták, a fiatal értelmiségiek mind az 1920-as évektől a munkásifjúság körében (vonatkozott ez a férfi versenyevezésre is). Az 1921. évi 53. tc. hatására, amely sportlétesítmények kialakítását írta elő a vállalatok és a közintézmények számára, megnövekedett a folyók és a tavak mellett épített evezősházak száma is. A munkahelyi szabadidősport lehetőségeinek a szélesítése a versenysport utánpótlás bázisának növekedését is maga után vonta. Ez utóbbi jellemezte a kajak-kenu sportág fejlődését is (a kenu azonban máig nem női sportág). Mindkét sportág első hazai sikerei a második világháború utáni évtizedekhez kötődtek. Többek között Pap Jenőné, majd Ambrus Mariann az evezés, Bánfalvi Klára, Pfeffer Anna, Rozsnyói Katalin, majd Rakusz Éva, Géczi Erika, Mészáros Erika, Kőbán Rita, Dónusz Éva, Czigány Kinga, napjainkban pedig Kovács Katalin, Szabó Szilvia, Bóta Kinga, Viski Erzsébet olimpiai- Európa- és világbajnoki érmei fémjelzik a kajak sportág sikertörténetét. A vitorlázás sportág a népszerű hagyományos ún. társasági, „amatőr" sportágak közé tartozott és tartozik ma is. Versenysport vonatkozásban a magyar nők eredményei, legalábbis a nemzetközi eredményeket tekintve nem jelentősek. A nagyon erős nemzetközi mezőnyben azonban már az olimpiai részvétel kiharcolása is elismerésre méltó eredménynek mondható (1992 Bácsics Krisztina, 1996 Bácsics Katalin) Hasonlóan nehéz nemzetközi versenyben harcolta ki a Sydney olimpiai részvételt a legújabb vízi sportágban, a szörföző Gádorfalvi Luca.