Cseh Valentin szerk.: „70 éve alakult a MAORT” – tanulmányok egy bányavállalat történetéből (2009)
Mulhall, Philip J.: A Standard Oil Európában
eredményeként egy hordó elszállítása a finomítójához 25 cent költséget jelentett Rockefellernek. Szekérrel ugyanez 2 dollárba került. Miután sikerült megvetnie a lábát az Egyesült Államok keleti partvidékén, logikus volt a parafinkivitel megindítása más országok felé. A Standard Oil 1882-ben fogott bele a parafin Európába és Ázsiába történő exportálásába, olyan hajókkal, amelyek a termékeket a raktérben és a fedélzeten leszíjazott hordókban és kannákban szállították. Ez azonban drága parafinszállítási mód volt. A tengeri szállítási költségek csökkentését a tömeges áruszállítás egyik korai újítása segítette elő. 1886-ban vízre bocsátottak egy 100 méter hosszú, 20.000 barreles parafin tartályhajót. Ez volt a legelső hajó, amely a hajótestben kialakított tartályokkal rendelkezett. 1888-ban épült meg a 'Standard', a világ első, kizárólag acélból készített tartályhajója. Néhány röpke év alatt a különböző Standard Oil társaságok tulajdonába 60 ilyen tartályhajó került. A Standard Oil által biztosított termékek létfontosságúak voltak az iparosodás számára: a világításhoz lámpaolaj, gyanták gyertyagyártáshoz, majd kenő- és üzemanyagok gépjárművek számára, valamint nehezebb üzemanyag a hajózáshoz. A Standard Oil terjeszkedett ÉszakAmerikában, amint Dél-Amerika, Európa, Ázsia, Ausztrália és Afrika felé is. 1885-ban nyílt meg értékesítési irodája az angliai Liverpoolban. 1890-ben alakult meg német társult vállalkozása, a DAPG, a Standard Oil és brémai német hajótulajdonosok vegyes vállalataként. 1891- ben hozták létre Olaszországban, Velencében az SIAP-t, a Standard Oil leányvállalatát. 1893-ban a Standard Oil hivatalosan megalakult Norvégiában és Franciaországban. 1901-ben még Moszkvában is nyílt értékesítési irodája! Majd 1905-ben Romániában épült egy finomító. Ezt azonban később, 1916-ban megsemmisítették, ezáltal megakadályozva, hogy német kézre kerüljön az első világháborúban. Közben New Jerseyben a 20. sz. első éveire a Standard Bayonne Finomítója a világ legnagyobb ilyen létesítményévé vált. Benzint, valamint további, nagyjából 138 terméket gyártott kőolajból. Bayonne egyre növekvő munkaerejéhez az utánpótlás néhány kilométer távolságból, a New York-i Ellis Island határkikötőből érkezett: ide hajóztak be az amerikai állampolgárságra vágyó bevándorlók ezerszám. A 20. sz. fordulóján a Standard Oil kőolaj kitermelése teljes egészében Észak-Amerikából származott. Ugyanakkor késztermékeit egyre nagyobb részben az Egyesült Államokon kívül értékesítette. A Romano-Americana lett az első USA-n kívüli, külföldi gyártó fiókvállalat. 1892- re pedig a Standard Oil szervezete már 20 tagvállalatra bővült. Sikere egyik ütka méretgazdaságosságában rejlett. A nagy finomítók sokkal olcsóbban voltak képesek olajipari termékeket előállítani nyersolajból, mint a kisebbek. Ennek eredményeképpen Rockefeller még úgy is nyereségesen tudott működni, hogy a késztermékek ára drámai mértékben csökkent. Érthető, hogy a számos kisebb vállalkozás csődbe jutása Rockefellert a sikertelen vetélytársak, később pedig a reformerek és politikusok kritikái céltáblájává tette. Az sem segített, hogy a 20. sz. korai szakaszára az Egyesült Államok, sőt, mi több a világ olajiparának nagy részét vagy maga a Standard Oil, vagy a Standard Oil irányította vállalatok jelentették. Amint a Standard Oil gyarapodott, hatalmas mérete, illetve „vertikálisan integrált" szervezete egyesek szemében fenyegetőnek tűnt. Valójában néhány évre visszamenően politikai nyomás alakult ld a nagyvállalatok feldarabolására, nem csak az olajipar, hanem egyéb területek, mint a dohány-, vagy papíripar tekintetében is. Nehéz elképzelni, de a korabeli amerikaiak számára újdonságot jelentettek a nagyvállalkozások és sokan tartottak ezen új fejleménytől. Voltak,
