Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

— Ja, a tojással?! — És elmeséltem neki az eseteket. — Nézd Avaros elvtárs, én csak marháskodtam! — Marháskodtál, de ezzel gondokat okoztál nekem. Számos bejelentés érkezett, hogy te ráolvasol a tyúkjaidra és azok naponta többet tojnak, míg másnál egy tojás sincs! — De Jován bátyám! Csak nem, hogy Te is ... ?! — Fenét! Ne bomolj, persze hogy én értem a tréfát, de te nyugtalanságot keltesz a tanulatlan emberek között, ez nem helyes ezt ne tedd többé! Azokkal az emberekkel ilyen módon nem lehet és nem szabad tréfálkozni! Inkább magyarázd meg nekik a sikereid titkát és tanítsd meg őket a helyes módszerekre! Elhallgattam és elvörösödtem. Lehajtottam a fejemet és rettenetesen szégyelltem magam. Rádöbbentem, hogy mit tettem én, aki rettenetesen szerettem az egyszerű embereket már gyerekkoromtól fogva. Aki 10 éves koromban azt mondtam a tulajdon apámnak, hogy az nem munka, amit ő és munkatársai az irodában csinálnak (gazdasági szakember volt), hanem az, amit a Daci bácsi tesz, aki egymaga 50 db 100 kg-os kristálycukorral teli zsákot behord a raktárba a stráfkocsiról. Én, akinek a legnagyobb elismerést az jelentette, mikor később, aktív súlyemelő koromban ugyanezen teljesítményem után a „bőrkötényes trógerek" férfivá fogadtak és a tiszteletemre ittak egy rundot! Ez az „én" bántottam meg most az egyszerű embereket, zavartam meg őket gondolkodásmódjukban, hitükben! Kicsúfoltam, félrevezettem őket! Avaros Jován nem firtatta tovább a dolgot. Más tárgyra tért, de jobbára csak ő beszélt. A várt csevegésből ez lett. Hamarosan engedelmét kérve eltávoztam. Elhatároztam, hogy jóváteszem ezen a téren elkövetett hibáimat. A baj azonban nem jár egyedül. Kitavaszodott, kizöldellt a határ, hirtelen jött a nyár. Egyszer csak asszonydeputáció jelent meg lakásunknál és kérte, hogy adjak tojásokat a kotló alá, mert ők is szeretnének olyan értékes tyúkokat, mint az enyémek. Behívtam őket a kertbe és leültettem őket. Kihoztam az irodalmat, megmutattam a képeket és elmagyaráztam, hogy mivel a tyúkjaim szabadon járnak, így más kakasokkal is találkoznak, ezek a mostani tojások nem alkalmasak csibekeltetésre. Az utódok tarkák lennének és az összes rossz tulajdonságokat magukon viselnék. Kicsik, soványak lennének, olyan tartásigényesek, mint a leghorn és olyan rossz tojók, mint a magyar parlagi tyúk. Hosszasan, érthetőségre törekedve magyaráztam, több oldalról is megvilágítva a témát. Jóvá akartam tenni a korábbiakat. Egy idő után megunták. — Jól van doktor úr, ha nem ad, hát nem! Köszönjük az előadást! — és indultak. — Várjanak — mondtam — ha annyira akarják, akkor néhány tyúkot öszszezárok a saját fajtájú kakasával és majd akkor, abból a tojásrakási periódusból kapnak, úgyis jómagam is fogok szelektálni, mert kötelezettségeim vannak a Gödöllői Kisállattenyésztő Gazdasággal szemben. Magam nem fogok neki, mert mi dolgozunk és a csibéket óvni kell, ezek úgyis rettenetesen kényesek, míg ki nem tollasodnak, inkább majd ismét jércéket vásárolok onnan, nekünk nincs időnk ezzel pepecselni — de már szövegelhettem. Megsértődtek. — No, Isten áldja! — és elmentek.