Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)
I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?
láltak embert, a vezetés összetétele és stílusa stb. így hát csak törekvés maradhatott mindvégig, hogy a megfelelő embert a megfelelő helyre jelszó a gyakorlatban megvalósuljon. Pályám kezdetén az említett eset nem történhetett volna meg. Nemcsak azért, mert féltünk az ellenőrzéstől, hanem a szellem — általában — más volt. Örültünk, ha a főnökeink kérdeztek tőlünk valamit. Legalább megnyilatkozhattunk! Elmondhattuk mi mindent figyeltünk meg, mit tapasztaltunk. Hosszan tudtunk és szerettünk beszélni a munkánkról. Nagyon nagy sikerélményt jelentett, ha a tapasztalt, régi szakembereknek valami újat tudtunk mondani. Egymás szavába vágva meséltük el élményeinket, cseréltük ki a véleményünket, ha mi hasonkorúak és beosztásúak valahol összeverődtünk. No és nem 8 óra hosszat tartott a munkaidő. Mi dolgoztunk akkor is, ha társaságban voltunk. Hiszen a lakótelepen egymáshoz jártunk beszélgetni, szórakozni és dolgozni. Gyakori volt, hogy a táncparkettről vagy egy jó ultipartiból hívtak ki telefonhoz. Mert a munka folyamatosan ment három műszakban, és ha érdekes esemény történt, vagy probléma vetődött fel akár műszaki, akár geológiai, a mérnöknek és a geológusnak mindig elérhető helyen kellett tartózkodnia. Ha valahol összejött a társaság, rendesen bejelentettük a telefonközpontosnak, kik vannak együtt a megadott telefon közelében, hogy ne keresgéljen hiába szegény. Ezeknek a kurblis — a központban bedugós — telefonrendszereknek megvolt az az előnyük, hogy a telefonos kisasszony össze tudott kapcsolni több állomást is és így egymást hallva hárman-négyen is meg tudtunk beszélni egy problémát, anélkül, hogy személyesen találkoznunk kellett volna! Igen sok szakmai kérdést így vitattunk meg. A budapesti és külső, nem olajvonalról érkező hívásokat pedig a leleményes kezelők úgy oldották meg, hogy a városi telefonvonal meg az olajvonal kagylóját összeillesztették, úgy hogy az egyiknek a beszélőfele a másiknak a hallgatófeléhez került. így áthidalták a postai és az olajvonalak — akkor megoldatlan — kapcsolati problémáját. Mindig kellemes nosztalgiával emlékezem zalai életemre, a lakótelepeken, a dimbes-dombos, erdős-patakos szép Dunántúlon eltöltött éveimre. Még akkor is, ha az emlékezés minden rosszat eltakaró fátyola alól időnként ki-ki kandikál egyegy kellemetlen eset emléke. No, de hát ilyen az élet, általában is, és mindenütt. A nagyvilágban jártamban-keltemben ezt kellett tapasztalnom. Ilyen szempontból az emberek sajnos mindenhol egyformák. Jómagam nem esem az emlékezés torzító hatásának áldozatul, mert gyermekkorom óta rendszeresen vezetek naplót. Visszaidézve az eseményeket, pontosan tudom mikor mit csináltam, hol voltam. Még a hangulatára is emlékszem pl. annak a vitának, melyet szentségtörő módon még a gimnáziumban az egyik tanárommal folytattam. Jó is az ilyesmi, meg rossz is. Jó azért, mert pontosabbá válnak az emlékek és közérzettől, mai eseményektől függetlenül visszaidézhetők, tehát hitelesek. A dokumentatív fogódzkodók, feljegyzések, archív bizonylatok nélküli rekonstrukcióknál az emberek hajlamosak a mai szemüvegen keresztül nézni, megítélni és sajnos le is írni az egykori eseményeket, élményeket. Ezek nem hitelesek és anakronisztikus próbálkozások, netán önmentegetőzések csupán. Nálam minden igaz, csak a nevek nem valódiak ! Még nem ! Lapozgatva az elsárgult, fakult