Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

kitisztítva sorakoztak a különböző eszközök, lombikok, valóságos kis laboratórium. És volt itt egy kézi meghajtású centrifuga is — kétágú, két edényes — szilárdan a vastaglapú laborasztalhoz csavarozva. — Akkor mondom — kezdte —, veszem a mintavevőt, kimegyek, felmegyek a tartály tetejére, csukott állapotban a tetőnyíláson leengedem a mintavevőt, várok egy kicsit, majd a zsinór megrántásával kinyitom a mintavevőt. Megint várok egy kicsit, megtelik lenn a mintázó. Felhúzom, kiöntöm ebbe a tiszta edénybe, leviszem, beöntöm a centrifuga két edényébe, kipörgetem jól, azután leolvasom az osztásos üvegedény alján a szennyeződés szintjét. Ha nem 1,5%, akkor elöntőm és addig veszem a mintát, míg másfél százalék nem lesz a tisztátalanság. Mert nekem a Hajós mérnök úr valamikor azt mondta: „Ember, ennek az olajnak másfél százalék a tisztátalansága!" — és diadalmasan nézett rám. — Érti már tanár úr? — Értettem! — Értettem, csak nagy hirtelen nem tudtam nevessek-e vagy káromkodjak. Végül uralkodtam magamon, közömbösséget színlelve más témákról tovább fecsegtünk. Az öreg megnyugodott és bizonygatta, hogy ha valamire még kíváncsi vagyok csak kérdezzem, mert ő jól ismeri a tankállomás-kezelés minden fortélyát. Megoldódott hát a szennyeződésváltozások kérdése, az öreg műszakjait kellett volna visszamenőleg ellenőriznünk, nem a kútmunkálatokat! Hajós mérnök úr egyike volt az első üzemvezetőknek, akiket még a MAORT alkalmazott. így hát óriási tekintéllyel rendelkezett, halála után is. De voltak fordított alapállású helyzetek is, amikor a ravasz, nagy gyakorlatú tankállomás-vezetők igyekeztek a maguk hasznára fordítani operatív ismereteiket. Minden tankállomáshoz bizonyos számú kút tartozott. Ide termeltek a kutak és innen kezelték, mérték a termeivényeket, majd továbbították a főgyűjtőbe. A tankállomásokon rendszerint volt egy közös szeparátor és mérőtartály, ahová a kutak együttesen termeltek és volt egy ún. mérő; egyedi mérőrendszer, ahová egyetlen kút termelt és ennek alapján állapították meg a napi hozamát. A kútcsoportból meghatározott időnként tették az egyes kutakat „mérőre", és a közbeeső időre ennek eredménye alapján adtak a kútnak termelési tervet és így történt az elszámolás is. Minden tankállomás-kezelőnek és a hozzá tartozó személyzetnek érdeke volt, hogy a kútcsoportra adott tervet teljesítse, de az is, hogy minél kevesebb kútmeghibásodás, termeléskiesés történjen. Ezért bizonyos tartalékok képzésére törekedtek. Ezt úgy érték el, hogy a mérőre tett nagyobb hozamú kutak közül egyet-kettőt úgy szabályoztak be, hogy valójában többet tudtak volna termelni az előző optimalizáló bemérések alapján, de elfogadtattak egy alacsonyabb szintet. Amikor azután 1-2 kút kiesett a termelésből kútszerelvény vagy mélyszivattyú meghibásodás miatt, nem jelentették, hanem ezeknek a fojtottan termelő, nagyobb hozamú kutaknak megnövelt hozamából oda is rendeltek mennyiségeket (persze csak papíron), ahol valójában nem volt termelés. Elosztották a kutak között az egyes kutak többletét. így volt ez akkor is, ha új fúrásból lett termelő kút. Az illetékes tankállomás-kezelő igyekezett a hivatalos optimalizációs termelési bemérések idején egy, az optimálisnál alacsonyabb termelési szintet elfogadtatni a bemérést végző technológus-mérnökökkel.