Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

gyulladását, reumáját a térdeibe, csuklóiba, könyökébe, vállába. Később a terepjáró vászontetős, oldalborítás nélküli Jeepek, Gazok, Skoda-Colonialok sem nyújtottak sokkal több védelmet. Abban az időben (1950-es évek), még a luxusnak számító „fényes kocsik"-ban sem volt fűtés (Skoda Tudor, Tatraplan, Tatra dynamic). Indokoltak voltak a vastag, nehéz sofőrbundák, csizmák, pokrócok. Míg fiatal az ember, könnyelműen bánik a testével, az egészségével. Csak ide megyek a szomszédba - felkiáltással - nem öltözik fel rendesen, járműre ül és didereg. Néha alig tudtam leszállni a motorkerékpárról, úgy elgémberedtek a tagjaim. Nem volt akkor még civil használatban sem pufajka, sem motoros bőrruha. Nem egyszer újságpapírral béleltük ki ruháinkat térdnél, hogy némileg szigeteljük a hideg szelet. Az eső pedig még kellemetlenebb volt. Átázott ruhában „léghűtéssel" motorozni, jó út a reumaszakorvosok felé! Nagyon emlékezetesek voltak azok a központi eligazító értekezletek, amelyeken meghatároztuk a program további tennivalóit. A programértekezletek napján Nagykanizsa főtere megtelt terepjáró kocsikkal, gumicsizmás vidéki ruhás, munkaruhás emberekkel. A „szégyenplacc", így nevezték tréfásan, mert bizony eső idején sárosak voltak ezek a kocsik, meg az emberek is. Sok felesleges locsogás is volt az ilyen palávereken, de sokat lehetett tanulni is. Szakmát is, vezetést is. A „ius murmurandi" - a morgás joga, itt ahogy az idősebb, tapasztalt vezetők mondták, csak had'mondja, majd „leereszt" vagy „lefúj", azaz elmegy a mérge, de a jó érzése megvan, hogy megmondhatta. Azután már könnyebb beszélni a fejével! Ezek a programértekezletek azért is nagyon érdekesek voltak, mert ilyenkor találkozhattunk a volt évfolyamtársakkal, iskolatársakkal, másutt dolgozó kollégákkal. Értekezlet után rendszerint leültünk a „Sever"-be vagy a „Tóni bácsihoz", ahol borozgatás közben tapasztalatot, véleményt cseréltünk. Itt azután megoldódtak a nyelvek, kitárulkoztak a lelkek. De meg lehetett azt is tudni, hogy hol, mennyit fizettek, mi mennyibe kerül, mennyi volt a prémium. A helyváltoztatások, munkahelycserék rendszerint ezeken a baráti összejöveteleken gyökereztek. Néha ezek a beszélgetések féktelen ivászatokba torkollottak, ahol elszabadult a pokol és egymást túlkiabálva, túlénekelve egy kellemetlen zsivajgó embergomolyaggá vált a társaság. Ha a bor kevés volt, vagy „nohás", vagy ha a töménysör-bor össze-vissza keveredett a gyomrokban, akkor volt aki nem tudta, hogyan került haza, csak a kínzó fejfájás emléke maradt, meg a másnaposság, a „macskajaj". Itt talán azért állnék meg ennél a témánál egy kis időre, mert az ivászat, a berúgás ebben az időben a bocsánatos bűnök közé tartozott az olajiparban is. Általában sokat ittak az emberek. Töményét is, bort is, sört is. Baráti látogatást nem úszhatott meg az ember egy feketekávéval. Ott keményen helyt kellett állni, ahogy mondják. A híres nagy ivókról legendák keringtek, melyeket az egy liter után elbódult zöldfülűek bamba áhítattal hallgattak. „Megevett 20 pár virslit egy cipónyi kenyérrel, megivott rá egy üveg rumot úgy, hogy le sem vette az üveget a szájáról ! " Öt liter bor után X. azt mondta: „No, most már nem iszom többet, mert vezetek." Hát én ezeket nem láttam, de hihető volt, ha a mennyiségekben volt is némi túlzás. De láttam sok részeget, aki már „boldog" volt és nekem is be kellett rúgnom