Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

gálni arra, hogy kiadják a munkakönyvét. Láttam, hogy a vezető geológusok és vezető fúrómérnökök naponta kontaktusban vannak valamennyi munkahellyel. Diplomás vezetők vették fel telefonon és írták le a geológiai-műszaki napijelentést. Közben a jelentést adó, ugyancsak diplomás geológus, fúrómérnök számára a helyzetnek megfelelő utasításokat, tanácsokat adtak, megkonzultáltak egyes kényes, váratlan, tervtől eltérő eseményt, a probléma megoldására elvégzendő feladatot. Ugyan az a térkép, szelvény, dokumentum volt mindenki előtt, azonos anyagból, azonos forrásból merítette valamennyi résztvevő az ismereteit és véleményüket ezekből alakították. Nagyobb probléma esetén a központ vezető szakemberei a helyszínre siettek és ott addig maradtak, amíg arra szükség volt. Egyébként vidéki ellenőrzéseik sűrűek és rendszeresek voltak. Ahogy mondták a MAORT időben, az egyesült államokbeli központnak is ugyanúgy adták a jelentést naponta, mint most Budapestnek. Minden kútnak volt egy összegyűjtött dokumentumanyaga: a „kútkönyv", amelyben időrendi sorrendben lefűzve a fúrópont kitűzésétől a tárgyidőszakig minden megtalálható, ami azzal a kúttal történt. Precízen lerögzítve a földtani, a műszaki, a kutatási és termelési munkálatokat, bármikor visszakereshetően a mérési, elemzési, vizsgálati anyagokat. Mindmáig az olajipari geoműszaki dokumentáció a legteljesebb, legegységesebb és legsokoldalúbb, a legtöbb információt tartalmazó valamennyi ásványi nyersanyagé között. Hírközlés, távközlés, információ, dokumentáció. Ennek az akkori átlag magyar helyzethez viszonyítva toronymagasan álló rendszere volt az egyik legnagyobb újdonság számomra. Emlékszem Nógrád egyik falujából Budapestre telefonálni jó esetben fél nap, de egy nap munkaidőt is igénybe vett. Most itt a településektől távoli kutatófúrástól azonnal - akár Budapesttel — is lehetett beszélni. Ha már a telefonnál tartunk, hadd elevenítsek fel egy epizódot a fegyelemmel kapcsolatosan. Már önálló geológus voltam, amikor úgy adódott, hogy a hozzám tartozó egységeknél semmi érdemleges művelet nem történt. Nem fúrtak előre, hanem mentettek, nem vizsgáltak réteget, hanem költöztették a berendezést, nem tudtak karotázst mérni, hanem várakoztak stb. így hát 10 órakor (mert addig kellett leadnom a jelentést), a kollégáktól begyűjtött információk alapján referáltam az ügyeletes főnöknek Kanizsára. Vette a jelentést és amikor befejeztem, és mondtam, hogy „vége, jó szerencsét", — Várj egy kicsit! — mondta — Honnan beszélsz? — A lakásomról — válaszoltam — Nem történt semmi érdemleges, nem mentem ki a mezőbe. Miért? — Hát akkor szerencséd, hogy ilyen őszinte voltál, most az egyszer nem kapsz büntetést, de szépen beülsz a kocsidba, végigjárod a berendezéseket, személyesen tájékozódsz a helyszíneken és az irodádból felhívsz és újra jelentesz! — Értettem — mondtam és nagyon szerencsésnek mondhattam magam, hogy nem hazudtam azt, hogy az irodámból beszélek. Az akkori központi kapcsolásos telefonrendszernél a kezelő mindig meg tudta mondani honnan jön a hívás, úgyhogy pillanatok alatt lebuktam volna. A geológusoknak igen nagy tekintélyük volt, mind a vállalatnál, mind a dolgozók körében. A vállalat elismerése megnyilvánult a beosztásban, a fizetésben, a