Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

VI. IGAZGATÓK ÉS VISELKEDÉSFORMÁK

Egyszóval kezdett emelkedni már a hangulat. A környékbeli tsz kiállított kiváló teheneit, disznóit, melyeket bemutatóra hoztak, már hazaszállították, az ugyancsak mustrára kitett gyümölcsös rekeszek tartalmát elfogyasztották, a bányásznapi kiutalásként átvett motorkerékpárokat boldog tulajdonosaik (vagy inkább megbízottaik) elvitték a gépműhelyek hűvös csarnokaiba, így hát mindenki átadhatta magát a nagy-nagy élvezetnek (a vidéki élet egyik átkának), az ivászatnak. A zene harsogott, az asszonyok beszélgettek, a gyerekek hancúroztak, most senki nem szólt rájuk, a férfitársaság pedig keményen állta a sarat, azaz ivott, vedelt, piált, ahogy az ilyenkor illő és szokásos volt. A főnöki asztalnál azért szolidabban ment a dolog, bár itt is a jó hangulat beálltával előkerültek pikáns kérdések, melyekkel a beosztottak normál körülmények között nem mertek előhozakodni. Itt ült a járási pártbizottság első titkára, a három vállalat igazgatója és a budapesti központ képviselői, mivel ez egy összevont bányásznap volt. A többi vállalat is elküldte képviselőit — bár azoknál is volt helyi ünnepség, de nem ilyen előkelő, központi előadóval és a kíséretével fűszerezve. Minden évben másutt volt a központi rendezvény. Most, az 1956-os események előtt egy évvel, éppen azon az olajmezőn, melynek nyugati sarka már átnyúlóit Jugoszláviába. Ebben az időszakban nem voltunk jóban a jugoszláv vezetéssel és a beszédekből nem hiányozhatott Tito becsmérlése. Ez az időszak volt a „láncos kutya" korszak, amikor a jugoszláv vezetőt az imperialisták láncos kutyájának, véres kezű hóhérnak titulálták. És mindenki gyanús volt, aki élt. Egy-két szó a jugoszláv rendszer előnyeiről — különösen, ha valakinek barátai, vagy ami még rosszabb, rokonai éltek odaát—, azonnal megszületett a „jugoszláv kém", az „imperialista ügynök" vádja és akire ezt rásütötték, arra semmi jó nem várt. A határt aknazár, felszántott, felgereblyézett zónasáv, szöges drótkerítés, kutyás-lovas járőrök óvták a betolakodóktól, de talán inkább az innen kifelé igyekvőket kívánták megakadályozni távozási (disszidálási) szándékukban. A fő helyen tehát a párttitkár vitte a szót és csipkelődve bírálta nemcsak a helyi vezetőket, de a budapesti központi küldötteket is: — Miért olyan kevés a termelés? Miért nem intenzívebb a munkaverseny, a brigádmozgalom, no meg a békekölcsön jegyzés?! A vidékieknek a kezdeményezés, a bátor kiállás hiányáért a fővárosi vendégeknek a segítség, a támogatás nem kellő mértéke miatt mosta meg a fejét a mindentudó és mindenható járási titkár. Pedig, ő az értelmesebb és megértőbb típusához tartozott a tárgyidőszak káderállományának és később szakmai ismereteket szerezve egyik olajipari vállalat sikeres igazgatójává vált, majd vezető beosztásba a pesti központba került. De most még, mint politikai vezető, vakító fehér ingében, széles taglejtésekkel oktatta a melegtől és az italtól már-már bágyadozó társaságot. Egyszer csak felugrik székéről az egyik pesti, nevezett dr. Kertész György Kossuth-díjas, a központ vezető-kutatója — aki egyébként szinte baráti viszonyban volt a titkárral és mellesleg tanára is volt egy továbbképző káderiskolán —, felvette bányász dísz-