Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

Talán a szükségesnél keményebben nyomtam le a majd plafonig érő hatalmas szárnyas ajtó díszveretes kilincsét, de nem sokat számított, mert rögtön még egy ajtó következett. Ezt már szelídebben nyitottam ki. Óriási szobába kerültem. Süppedő szőnyegek, kristálycsillárok, hatalmas pálmák, futópályányi tárgyalóasztal, dohányzóasztalok, bőrfotelek és a szoba végén egy hatalmas Lenin kép alatt egy óriási íróasztal, feltornyozott aktákkal teli. Gyönyörű csipkefüggönyök. Egy csavart faoszlopon Sztálin mellszobor, talán bronzból, talán bronzra festett gipszből. „Ilyen főnöki helyen nem lehet gipsz" — hessegettem el magamtól az illetlen gondolatot. Átellenben Rákosi mellszobor hasonló anyagból, de az egy kicsit kisebb volt — protokoll szerint. — Már vártam Vidos elvtárs — bújik ki papírjai közül Veres Vidor. — Én is Veres elvtárs — epéskedtem. Széles gesztussal terel a dohányzóasztal melletti, öblös bőrfotelbe. — Elnézést kérek, de nem tudtam pontos lenni, nagyon összejöttek a dolgok — szabadkozik. Nem ül le, megy vissza az asztal felé. — Kávét? — Köszönöm, kinnt már kaptam. — Valami nyakkendő alá valót? — Köszönöm nem! —• No, egy konyakot, vagy egy barackot, esetleg cseresznyét? — Ez idő tájt a konyakot a Skander Beg nevű albán konyak képviselte, ami nem volt rossz. — Jó, legyen konyak — kicsengetett. A titkárnő bejött. — Katika, két konyakot kísérővel, legyen szíves. — A titkárnő a falból kinyit egy intarziás részt, mögötte szekrényajtó-szerűség rejtőzik kulccsal. Kinyitja, hát sok italféle van ott, még hűtőszekrény is. A konyakot kitölti, a szódát a hűtőszekrényből kiveszi. — Hát a találkozásunkra Vidos elvtárs! Egészségünkre! — Egészségére! — mérgesen leöntöttem a konyakot, belenyaltam a szódavizes pohárba. Katika azonnal még egyszer töltött azután kiment. — Hát tudja . . . mióta találkoztunk, sokat gondolkodtam rajta, hogy idehívom. — Várta, hogy megszólalok, de nem szóltam csak néztem rá várakozóan. Mondd, ha már idehívtál, gondoltam, mit akarsz. Elhatároztam, nem fogok csevegni, csak a legszükségesebbet mondom. — Most is azért voltam kénytelen váratni, tudja, mert a határozatokat a közép- és alsószintű parancsnokok, ipari vezetők hiánya miatt nem tudjuk végrehajtani. Az ipart fel kell tqlteni megfelelő káderekkel. — Értem — mondtam. — Egyszóval, ez nem könnyű feladat, mert aki megfelelő lenne, annak családja van, nem mozdul, nem hagyja ott a lakását, akinél ilyen gondok nincsenek, annak vagy az emberi tulajdonságai nem megfelelőek, vagy nem rendelkezik a szükséges végzettséggel. — Ühüm —mormogtam, hogy szólni ne kelljen, de a kontaktus látszatát megtartsam. Most már nem rúgat ki, nem fenyeget, talán nem lesz baj, súgta valami. De eszembe ötlöttek Fischer úr szavai, talán ez csak csel. Már csaknem ellágyul-