Placskó József: Volt egyszer egy Orenburg (MOIM Közleményei 24; Zalaegerszeg, 2005)

RENDHAGYÓ EPILÓGUS

1979 végén az olajiparba történő visszatérésemet szintén megünnepeltük barátaimmal. Újabb kép, újabb strófák. A kép tárgya: a csővezeték elkészülte után a visszatérés. Mindez persze tréfás, vicces megjelenítése és méltatása a történteknek, amelyek még 25 év távlatában is mosolyt csempésznek az arcomra, derűs érzéseket ébresztenek bennem. Természetes dolog, hogy az események tréfás minősítése mellett az ember menet közben, majd a feladat befejezése alkalmából, sőt azt követően az idő múlásával visszatekintve a múltra, értékeli az általa vezetett kollektíva és saját munkáját, annak eredményét, következményeit. Árgus szemekkel és fülekkel figyeli azt is, hogy szélesebb környezete, és elsősorban azok, akik erre hivatottak, hogyan értékelik a teljesítményt, a történteket. Minden önteltség és nagyképűség nélkül, nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a magyarok elismerést kiváltó módon sikeresen teljesítették feladatukat. Ezt elsősorban az illetékes szovjet szervek és vezetőik megnyilvánulásai bizonyítják. Nem kis büszkeséggel és örömmel nyugtáztam a gázvezeték üzembe helyezése után Moszkvában tartott kormányszintű fogadáson Scserbina miniszterelnök helyettes személyes gratulációját. Hangsúlyozta, hogy a magyarok teljesítménye, munkájuk minősége minden tekintetben meghaladta az építésben részt vett más országokét. A hazai értékelés is elismerő, de visszafogottabb volt, amelynek okai a leírtakból következnek. Számomra a környezet véleménye is fontos, én azonban fontosabbnak tartom, hogy önmagam hogy értékelem a hat év alatt a feladat végrehajtásában résztvevők által végzett munkát, annak eredményét, beleértve saját közreműködésemet is. Nos, úgy érzem nincs okunk és okom szégyenkezésre. Túlzás nélkül megállapítható, hogy a számos vállalattól, különböző helyekről kikerült munkások és műszakiak gyorsan összekovácsolódott kollektívájának tudatos és egységes törekvése nemzetközi szinten váltott ki osztatlan elismerést és olyan emléket hagyott maga után, amely még sokáig és sokakban őrzi meg a MAGYAR EMBER iránti tiszteletet. Akkor is büszke voltam, ma is büszke vagyok arra, hogy részese lehettem egy nagyméretű nemzetközi vállalkozásnak. Mindezek ellenére tisztában vagyok azzal, hogy rajtam kívül sokan mások éppen úgy, sőt minden valószínűség szerint sikeresebben oldották volna meg azt a feladatot, amit én vállaltam magamra. Ami tény; az egyezmény húsz éve