Horváth Róbert: Beszélgetések az olajiparról – olajbányászokkal a munkáról (MOIM Közleményei 13; Zalaegerszeg, 2001)

Dr. Dank Viktor

seggel rendelkeztek. Voltak tehát példaképek előttem bőven. Törekedtem is a későbbiekben nyomdokaikba lépni. Sajnos ebben a vonatkozásban az akkori kortársak körében nem sok követőre találtam. -Iis ezt a negatív tapasztalatodat minek tulajdonítod? Hát ennek számos oka lehetett. Ahogyan visszatekintek, az egyik okot, a lemondást, kemény munkát, folytonos megmérettetést már említettem. Egy másik ok lehetett, hogy a tudományos munka és fokozat az akkori közegben nemhogy nem jelentett semmiféle előnyt, de esetenként gyanakvást keltett, vagy egyenesen gúny tárgya volt. Hivatalosan felülről hirdették, hogy „a társadalom életképessége a tudástól függ", de ez lejjebb, a végrehajtásnál már nem érvényesült. A kinevezéseknél természetszerűleg a tudományos tevékenység csak akkor került pozitív megítélésre, ha a döntésre jogosult személy úgy látta jónak. Ez pedig rendszerint akkor történt meg, ha az illető maga is rendelkezett ilyennel. A munkatársak kiválasztásánál, fizetési besorolásnál, beosztások elbírálásánál azonban a tudományos háttér akkor nem lehetett számottevő tényező. Mindez természetesen arra az időszakra vonatkozik, melyben ipariföldtani vezetőként működtem. A tudományos munka afféle úri paszsziónak számított. Egyes vezetők nem is engedték el tudományos-társulati ülésekre, vagy munkanapra eső konferenciákra beosztottjaikat. Szerencsére, később ez a szemlélet megváltozott és számos volt tanítványom (esetenként nálam) doktorált, voltam kandidaturai vezetője, sőt egy-kettőnek már az akadémiai doktori cím megszerzésére irányuló cselekvése is folyamatban van. - Tudom, hogy egyetemi tanár is vagy. Oktatói múltadból mondanál valamit? Mindmáig terjedően mindig szerettem oktatni, tanítani. Már negyedéves egyetemi hallgató koromban demonstrátor, majd ötödév után tanársegéd voltam Vadász Elemér professzor mellett. Ott is szerettem volna maradni a tanszéken az ELTE-n és Ő is marasztalt. Mégis másképp alakult a sorsom. Az 1950-es években megindult iparosítás, a földtani kutatásoknál, a kutatással és bányászattal foglalkozó vállalatoknál jelentős geológus igényt támasztott, és itt lényegesen többet lehetett keresni, mint az egyetemi tanszéken, így számosan, köztük én is elhagytam a Tudományegyetemet. Döntésemhez az akkori egyetemi adminisztrációval történt nézeteltérésem is hozzájárult. Minthogy