Horváth Róbert: Beszélgetések az olajiparról – olajbányászokkal a munkáról (MOIM Közleményei 13; Zalaegerszeg, 2001)
Placskó József
én már le is mondtam arról, hogy kimegyek, amikor szeptember 10én este olvasták a nevemet. Bizonytalanságban tartottak bennünket. Ilyen szellem uralkodott. Ezzel kapcsolatban még hadd mondjak el valamit. 1968-ban, amikor már az OKGT-ben termelési főosztályvezetőként dolgoztam, egy telefonhívást kaptam Dunaföldvárról. Bejelentkezik Jendrolovics néven a községi tanács elnöke, mondván: „Én Önt ismerem, mert annak idején az Ön nagybátyja sokat járt apámhoz, aki asztalos volt." - Emlékeztem rá. Mivel megtudta, hogy én az olajiparban dolgozom, szeretne velem beszélni, mikor kereshet fel. - Megállapodtunk, feljött. Mint kiderült, elsősorban Dunaföldvár gázellátási lehetőségéről akart tájékozódni. Akkor mesélte el nekem, hogy amikor én Pesten tanultam, akkor ő Dunaföldváron párttitkár volt, és az én iskolám párttitkára levélben megkereste és információt kért a Bözsike családjáról. A lány édesapja köteles kisiparos volt, aki két segéddel dolgozott 1952-53-ig, akkor be is adta az ipart és szidta a rendszert keményen. „Ha én akkor a válaszban megírom - emlékezett vissza Jendrolovics - hogy mi a helyzet, nem tudom, hogy alakult volna a sorsod." Az én késedelmes kiküldésem valószínűleg ennek a vizsgálódásnak volt köszönhető. Szóval, végre kimehettem a Szovjetunióba. Kint aztán jött a nagy csalódás, azonnal megismertük a valóságot. Szeptember 12-én esős, szeles, hideg időben érkeztünk meg a Kijevi pályaudvarra, ahol többek között Ferenczi Zoli, (itthon, mint fúrómérnök dolgozott, 1963ban elhunyt) ötödéves, egyenruhában - az egyetemnek volt egyenruhája - fogadott bennünket néhány társával. Mikor kimentünk az épületből, az emberek hosszú sorokban álltak fabarakkok előtt. „Krumpliért állnak sorban"- mondta Zoli. Első benyomás. Nem messze a pályaudvartól volt a diákszálló. Ott laktunk. Ezek a húszas években készült épületek voltak. Borzalmas állapotok voltak ott. Nem véletlenül köztünk, olajosok között, legtöbben ott kint betegedtek meg tbc-ben: Lőrincz Janó, Doleschall Sanyi, akinek az apja akkor egészségügyi miniszter volt, Bottó Péter, és még többen. Nem tudtam a nyelvet, mert a kosevojos nyelvoktatás nem sokat jelentett. Nem tudtam megszokni az ételt. Emlékszem rá, hogy az első