Tamási Judit szerk.: Műemlékvédelem törvényi keretek között, Törvénytől törvényig, Történetek az intézményes műemlékvédelem 120 évéből (Budapest, 2001)

A folyosó és a rácsok 1905 után. Jól látható, hogy a folyosó végén található ajtót már beépítették. A lőcsei Spillenberger-ház udvara, a hosszanti folyosó korlátja a baluszterek között elhelyezett kovácsoltvas rácsokkal, 1905 előtt A lőcsei Spillenberger-ház kovácsoltvas rácsainak ügyében a MOB abba a kellemetlen helyzetbe került, hogy felettes szerve, a VKM által meghozott hibás elöntés hatályon kívül helyezését kellet kérnie. Lőcse egyik nevezetes emléke a Fő tér 47. sz. épület, a késő reneszánsz stílusú, majd a 17. és 19. században átépített ún. Spillenberger-ház. Udvarában a hosszanti szárny emeleti folyosóját baluszterek között elhelyezett egykorú kovácsoltvas rácsok díszítik. A MOB 1913. április 14-én feliratban közölte a VKM-mel, megdöbbenve értesült arról - valószínűleg Divéky Adorján főiskolai tanártól -, hogy a kassai Felsőmagyarországi Rákóczi Múzeum a ház tulajdonosától, Szennovitz asztalosmestertől 6000 koronáért megvásárolta a vasrácsokat, s erre engedélyt is kapott a minisztériumtól. A MOB interveniált a miniszternél, aki kimondta: „Minthogy a műemléki törvény rendelkezéseinek is megfelelően súlyt fektetek arra, hogy a folyosó eredeti helyén tartassék fenn, annak balustrade-ja kényszerítő ok nélkül le ne bontassék...". Visszavonta a döntést, és a tulajdonost a használati jog ellenértékéül a rács jó állapotban való fenntartására kötelezte, a Kassai Múzeum igényét pedig telekkönyvileg biztosítandónak ismerte el. Néhány hónap múlva Szepes vármegye közigazgatási bizottsága megküldte azt a Divéky Adorján által összeállított listát, amelyben kérte Lőcse város kijelölt épületeinek műemlékké nyilvánítását és megóvását, köztük a Spillenberger-házét is, tartozékaival együtt. A MOB erre nem reagált, de figyelembe vette a fenntartandó műemlékek listájának összeállításánál. A ház védelmére a MOB csak 1918. október 26-án kerített sort. A közoktatásügyi miniszter 1919. február 28-án már csak lakonikusan közölhette, „hogy a mostani viszonyok között nem tarthatom e kérdésben a döntést időszerűnek."